Juva, Karel: Vízrendezés (Tankönyvkiadó, Budapest, 1966)
A vízrendezés tárgya és feladatai - III. A vízrendezés fejlődése és szükségessége
ras területeket hoztak létre. Ezért ezeknek a kultúráknak fejlődése kezdettől fogva szorosan összekapcsolódott azokkal a törekvésekkel, amelyeknek célja az árvizek elleni védekezés, a mocsarak lecsapolása és azután a tropikus, valamint a szubtropikus övezeten fekvő területek aszály elleni védelméül öntözőrendszerek létesítése volt. így ezeken a területeken már az i. e. 4 -4- 2. évezredben kiterjedt és ma is jelentős meliorációs létesítményeket valósítottak meg. Ezekre rendkívül nagy figyelmet fordítottak, minthogy ■ ezektől függött az ország mezőgazdasági, gazdasági és kulturális fejlődése. Az ókon Babilónia, a mostani Irak területén a sumir-babilóniai kultúra kezdeti időszakában számos mocsár és terméketlen terület volt. Ezeket az örmény hegyek havának olvadásakor minden évben elárasztották a Tigris és az Eufrátesz árvizei. Ezért mindkét folyó mentén már kb. i. e. 4500-ban megkezdték az árvédelmi töltések építését, a mocsarakat pedig csatornákkal és árkokkal lecsapolták, száraz időszakokban viszont az öntözővíz elosztására használták a csatornákat. Különösen az í. e. 2. évezredben HAMMURABI babilóniai király idejében építettek -szellemes csatornahálózatokat, árvédelmi töltéseket pedig NITOCRIS asszír királynő idejében (az i. e. mintegy VI. évszázadban) létesítettek. Ugyancsak NITOCRIS építtetett Babilontól északra egy kb. 72 km kerületű vízvisszatartó medencét is. Fia, NEBUKAD- NEZAR építtette a mintegy 600 km hosszú Pallakopas-csatornát, amely egyidejűleg lecsapolta a mocsarakat, lehetővé tette a hajók közlekedését, és öntözővizet szolgáltatott. Babilónia lakói már az í. e. 2. évezredben Ur város temetőjének vízrendezésére talajcsöveket használtak. A talajcsövek függőleges tengelyű, felső részükön lyuggatott, felül nyitott agyagcsövek voltak, ennek következtében mind a talajvizet, mind a felszíni vizeket elnyelték (41. ábra). Mikor azonban i. e. 539-ben a perzsák, majd i. e. 129-ben a rómaiak megtámadták Babilóniát, a meliorációs létesítmények lassanként megsemmisültek, és az i. sz. XIII. században, a mongol betörés idején teljesen eltűntek. Ezek a hajdan mezőgazdaságilag művelt területek ma pusztaságok (42. ábra). A régi Egyiptomban a mezőgazdaság alapja a rendkívül mértékben kifejlett vízgazdálkodás és melioráció volt. A Nílus június és október között (43. ábra) szabályosan megjelenő, termékeny iszapban gazdag nagyvizei nem folytak le a mederben károkat okozva vagy kihasználatlanul, hanem keresztirányú töltésekkel tározókra osztott területek árasztó öntözésére használták fel. A magasabban fekvő területekre a vizet mesterséges, gyakran hosszú csatornákon vezették (pl. a Bahr el Jusuf csatorna 420 km hosszú stb.), vagy pedig vedres vízemelőkkel szivattyúzták. Ezért a Nílus vízállásait vízmércék alkalmazásával már az i. e. 4. évezredben gondosan figyelték. A legrégibb az elephantinumi vízmérce. Ezt i. sz. 1870-ben állították helyre. A Nílus hullámterének kiszélesítésére irányuló törekvés eredményeképpen tározómedencéket is létesítettek. Ilyen tározó a Moiris-tó. Ezt Alsó-Egyiptomban, a Nílus bal partján, Crocodi- lopolis mellett III. AMENEMHAT fáraó létesíttette, valószínűleg i. e. 2200 körül. A tó kerülete HÉRODOTOSZ szerint 3600 római stadion (666 km) volt, mélysége elérte az 50 ölet (80 m-t). A tavat a Nílusból 6 hónapon át csatornán töltötték meg. Építésén 8 éven át mintegy 250 000 rabszolga dolgozott. Nagy vízelvezető csatornákat építettek a Nílus mocsaras deltáján is. Többek között hajózható csatornával kötötték ösz- sze a Nílust a Vörös-tengerrel. Az idők során, főleg a középkorban a török uralom alatt, ezek a létesítmények is megsemmisültek. Mintaszerűek voltak a régi Kína meliorációs léte41. ábra Ó-babilóniai talajcsövek
