Juhász Endre: A szennyvíztisztítás története (MAVÍZ, Budapest, 2011)
Az ágazat változásai 1990 után
A SZENNYVÍZTISZTÍTÁS TÖRTÉNETE Dízelmotoros tartalék áramfejlesztő Iszapvíztelenítő berendezés napjainkban galmazta mindazon célt, mely alapját képezheti a támogatásoknak, egyben kimondja, hogy a települési önkormányzatok közös beruházása esetén a törvényben meghatározott mértékhez képest 10%- kal, 1000 fő alatti település esetén 20%-kal emelt támogatásban részesülnek. A törvényalkotók ezzel egyrészt az egymással nem tárgyaló, egymással szomszédos vagy közeli kistelepüléseket a közös tisztítómű létesítésére kívánta serkenteni, másrészt a magasabb fajlagos költséggel létesíthető kisebb tisztítókat akarta segíteni. A települések fejlesztési stratégiájában elsősorban az 1994-ig történő ivóvízellátás megteremtése szerepelt első helyen, a csatornázás-, főleg a szennyvíztisztítás a 90-es évek elején nem kapott még nagyobb hangsúlyt. Sok térségi rendszert alakítottak ki, mely visz- szaütött a tisztítás hatékonyságára. Nagyon sok település esetében elmondható, hogy nem a csatornázás volt a fő cél, hanem a pénzszerzés, mivel az önkormányzatoknak ez volt az egyetlen komolyabb pénzforrása. Hiába készült el a drága hálózat, az ingatlanok rákötése már számukra kevésbé volt fontos. A szennyvízelvezetés és -tisztítás területére odaítélendő támogatásokhoz - a gazdasági lehetőségek miatt - rangsorolási feltételrendszert dolgoztak ki. Ezek között elsőbbséget élvezett az érzékenységi besorolás (vízbázis-védelmi szempontok, fedetlen karszt, magas talajvízjárásos területek). A központi támogatást az állandó népesség ellátására korlátozták, melynek mértéke nem haladhatta meg a teljes létesítési költség 40%-át. A pályázó önkormányzatok számára további lehetőséget nyújtottak még a különböző támogatási alapok, mint pl.: Vízügyi Alap, Környezetvédelmi Alap, Idegenforgalmi Alap, stb. Ezekkel összességében el lehetett érni, hogy a teljes beruházás többfajta támogatás egyidejű igénybevételével az önkormányzatok „saját” hozzájárulása nélkül lehessen megvalósítani. Jó néhány élelmes önkormányzatnak sikerült elérnie, hogy a nem koordinált különböző támogatások megszerzésével a létesítmény megvalósításához 120%-nyi összeget szereztek meg. Idővel a támogatási feltételek koordinációjával az elérhető mértéket 100%-ban limitálták. A Világbank elve - mely szerint akkor érzi magáénak bármely létesítmény megvalósítását egy beruházó (pl. önkormányzat) - ha saját erő minimum 20%, ugyan is az „ingyen” kapott létesítménynek pszichológiai értelemben nincs igazi értéke, az előbb utóbb ebek harmincad- jára jut. Az önkormányzatoknak a „saját erő” hozzátételét megfelelő gazdasági manőverekkel sikerült kijátszaniuk. De miből is tudtak volna tíz- vagy száz142 ■
