Juhász Endre: A csatornázás története (MAVÍZ, Budapest, 2008)
A csatornázás helyzete a két világháború között
A CSATORNÁZÁS TÖRTÉNETE Geiger-rendszerű csatornavizsgáló kocsi SZÁMOK A NEGYVENES ÉVEKBŐL 1940-ben Csatornázás és szennyvízkezelés hazánkban című írásában12 Lesenyei Józsefnek (1901-1959) sikerült az akkori helyzetről adatokat gyűjtenie és a Vízügyi Közleményekben terjedelmes cikkben arról beszámolót készítenie. A 10 ezres lélekszámot meghaladó községek közül egy sem rendelkezett csatornával. A törvényhatósági joggal felruházott 14 város közül szennyvízelvezető csatornával mindössze 4 rendelkezett. (Olyan város, mint Hódmezővásárhely, semmit sem tudott felmutatni, s csak 1964-ben indult a csatornaépítés, ám a vezeték végén csak egy kétszintes ülepítőre futotta.) A törvényhatósági joggal felruházott (thj.) városok 1,9 millió lakosából 1,3 milliót tekintettek ellátottnak (68%). Azt is figyelembe kell azonban venni, hogy ebből az összes lakosszámból Budapest 56%-ot, ezzel szemben a csatornával ellátottak közt az egészből 70%- ot képviselt. 1940-ben Lesenyei számai szerint Budapest önmagában 83%-os ellátottságú volt, míg a többi 13 város átlaga 50% körül mozgott. A legrosszabb mutatóval Szeged és Pécs rendelkezett. A csatornázott megyei jogú városok - ugyancsak 1940-ből származó - adatai szerint szintén 14 város van, amelyben úsztató csatornázási rendszer épült ki. Valójában Eger, Szekszárd, és Vác kivételével a csapadékvíz elvezetésére szolgáló vezetékekbe kötötték be a szennyvizet. A csatornahálózatok az érintett közel 497 ezer lakosnak csupán 46%-át látták el. Nem szabad sajnos figyelmen kívül hagyni, hogy ezek jelentősebb középvárosok voltak. A három csatornázottnak Mellékcsatorna-vezeték betemetése 12 Lesenyei, 1940.
