Juhász Endre: A csatornázás története (MAVÍZ, Budapest, 2008)
A csatornázás kezdeti lépései Magyarországon
2. A CSATORNÁZÁS KEZDETI LÉPÉSEI MAGYARORSZÁGON BALRA A csatornaszelvény fából készített sablonja JOBBRA Készül a téglából rakott csatorna 22 Barcza, 1891. 23 Ebben az esetben egy - a pöcegödörbe helyezett jól zárható - hordóba illesztik az ürüléklevezető gyűjtőcsövet, miközben ez a házi gyűjtőcső a kémény mellett felvezet a háztetőig, hogy kellően szellőzhessen. A tonnás módszert ott lehetett igazán alkalmazni, ahol a város külső része falusias jellegű volt, az utcák nem voltak burkolva, a lakosság pedig aránylag szegény. Nyáron 4-5 naponként kell üríteni, télen elég a 8-10 nap, de ügyelni kell arra, hogy a hordó fagymentes helyre kerüljön. Ahogy az már lenni szokott, a közegészségügyi szolgálat első vezetőjét, Barcza Károlyt is kiküldte a miniszter egy nyugat-európai tanulmányútra. Barcza beszámolójában a hazai városok számára a következő csatornázási javaslattal állt elő:22 „1. Minden olyan városban, mely nagy területen fekszik, kevés burkolattal bír, és lakossága nem vagyonos, egyelőre csak a rendszeres tonnarendszer23 lesz közegészségügyi és pénzügyi szempontból a legmegfelelőbb. Természetesen ha a talajvíz magas állású, úgy azt rendszeres árokhálózattal és alagcsövezéssel kell lecsökkenteni. 2. Oly városoknak, melyek középrésze a nagy városok mintájára fejlődött, és vízvezetékkel el vannak látva, a vegyes rendszer lesz a legcélszerűbb, azaz a külső részeken a tonnarendszer, a közép részen pedig valamely megfelelő csatornarendszer. 3. Lejtős fekvésű, jól burkolt városokban az amerikai elválasztási rendszer lesz a legmegfelelőbb. 4. Rendezett és vagyonos városokban, melyek területe inkább sík, az úsztatócsatorna-rendszert kell alkalmazni, természetesen nincs kizárva azért, hogy legtöbb helyen ne kombinálják a két utóbbi rendszert a viszonyokhoz képest’.’ A különböző megoldásokat értékelve Barcza megjegyezte: „ismerve hazai városainkat, majdnem általánosan a 2. pont alá tartoznak, azaz a rendszeres kihordást és csatornázást kell vegyesen alkalmazni’.’ A közegészségügyi mérnöki szolgálat vezetőjének figyelme kiterjedt a víziközmüvek építésének gazdasági oldalára is. Mint megállapította, „a városi csatornázásoknál a finanszírozás nehezebb, mint a vízműveknél, mert a befektetett összeg amortizációjára nem áll folytonos évi jövedelem rendelkezésre, de ha a közegészségügy javulását tekintjük, úgy nem habozhatnak a városok a nagyobb áldozatot megtagadni az ily üdvös befektetésektől. Ugyancsak előny a vízvezeté-
