Juhász Endre: A csatornázás története (MAVÍZ, Budapest, 2008)

A csatornázás fejlődése a II. világháború után

4. A CSATORNÁZÁS FEJLŐDÉSE A II. VILÁGHÁBORÚ UTÁN

A háború után a fővárosi és a megyei Közegészségügyi és Járványügyi Állomások higiénikus orvosai és laboratóriumai kezdték a szennyvíztisztító telepek működését vizsgálni, továbbá a képzetlen kezelőszemélyzet részére tanfolyamokat szervezni. Az Egészségügyi Minisztérium utasítására technológiai kutatásokat is végeztek. Le kell szögezni, hogy az egészségügy - Fodor Józsefig visszamenően - magáénak érezte a csatornázás ügyét, s lehetőségein belül a háború utáni ocsúdás pillanatától az elsők közt lépett fel a helyzet javítása érdekében.

Az ötvenes években, az erőteljesen növekvő vízszennyezés hatására megszületett az első vízminőségi előírásokat tartalmazó jogszabály, a 2/1952 MT-rende- let, amely kimondta, hogy befogadóba csak kellő tisztítás után lehet szennyvizet bevezetni. Az iparosodáshoz köthető másik fontos intézkedés a 2038/1954. MT- határozat volt, ami arról rendelkezett, hogy a „népgazdasági vagy közegészség- ügyi szempontból káros” szennyvizet kibocsátó üzemet szennyvíztisztító nélkül tervezni, létesíteni, üzemeltetni nem szabad. Meglévő üzemek esetében a 2004/1961 MT-határozat előírta, hogy azoknak 1971. december 31-ig szennyvíztisztítót kell létesíteni.

1953-ban megalakult az „újkori” egységes vízügyi szolgálat szervezete, az Országos Vízügyi Főigazgatóság. Két évvel később a szervezet élére került Dégen

BALRA Nyilvános illemhely belülről

JOBBRA Gravitációs elvű locsológépkocsi a harmincas években

BALRA Közegészségügyi Intézet

JOBBRA Budapesti nyilvános illemhely a két háború közt