Juhász Endre: A csatornázás története (MAVÍZ, Budapest, 2008)
A csatornázás az ókortól az újkorig
A CSATORNÁZÁS TÖRTÉNETE 4 Más forrás szerint 1900 m 5 Más forrás szerint 5640 m 6 Marcus Vitruvius Pollio, (Kr. e. I. sz.) építész, építészeti szakíró, hadmérnök. A legújabb feltételezések szerint (ulius Caesar hadmérnökével, Mamurrával azonos. nagyhatalmává vált, ezzel kezdetét vette a történelmet hosszú időre meghatározó időszak a maga katonai, közigazgatási, gazdasági, kulturális stb. berendezkedéseivel, s melynek maradandó nyomai vitathatatlan történelmi emlékeink része. A Római Birodalom kezdeti szakaszában - elsősorban az etruszk építőmesterek tudására alapozva - igen jelentős lecsapolási munkákat végeztek. Etruszk eredetű volt a rómaiak híres katonai szervezete is, amelynek - mellesleg - békeidőben a vízellátás biztosítása és üzemeltetése is feladata volt. A lecsapolási munkálatok még jóval később is napirenden voltak. A lefolyás nélküli tűzhányó kráterében kialakult Albani-tó például rendre elöntötte a térséget, nagy károkat okozva ezzel. Ennek megszüntetésére Kr. e 396-ban 1200 m hosszú4 kőburkolattal falazott alagútcsatornát építettek. Claudius császár (Kr. u. 41-54) idejében épült az ókor legnagyobb csatornája, mely a Fucino-tó lecsa- polására volt hivatott. Az 5595 m hosszú5 l,4%o lejtésű vezeték a térszín alatt átlag 100 m, (helyenként 300 m) mélységben haladt, s 30 ezer ember 11 évig építette. Az első városi vízvezetéket Kr. e. 614-ben Róma számára építették. Kezdetben a vízvezetékkel párhuzamosan csatornákat nem fektettek, aminek egyenes következménye lett a talaj elszennyeződése, a kutak elfertőződése, a járványok egyre gyakoribb megjelenése. A Birodalom csatornáinak és egyéb vezetékeinek építését - melyek zömét a már említett etruszk mesterek készítették - Tarquinius Priscus uralkodási idejére (Kr. e. 616-578) teszik. A csatornákat az első időben égetett téglából falazták, és ugyanilyen téglákkal fedték le. Az ásatások során négyszögletes téglából készített boltozatokkal is találkoztak. A római civilizációt a jó ivóvíz iránti igény és a magas fürdőkultúra is jellemezte. Rómába nyolc ivóvizes és egy „ipari vizes” akvadukt (latinul: aquaeductus) szállította be a napi mintegy 800 ezer m3 mennyiséget. 247 kiegyenlítő medencéből ólomcsövekből épült elosztóhálózaton jutott a víz a házakba, s amelyeknek nem volt elzárójuk, így a víz szünet nélkül áramlott a vezetéken. Igen magas színvonalú volt a vízművek szervezeti rendszere. Marcus Vitruvius Pollio6 kiváló „vizesmérnökük” több kötetben részletesen foglalkozik a vízbeszerzés, a vízműépítés és -üzemeltetéssel, mely munka évszázadokon át szolgált hasonló tárgyú munkák alapjául. A vezetékeken folyamatosan áramló és az utcára kiengedett víz, valamint a hegyekről lezúduló csapadék Róma mélyebb részeit teljesen elmocsarasította. A házak udvarában elhelyezett medencében az „illemhelyekből” kivezetett fekáliát bár némiképp visszatartották, de a híg rész - egyebek mellett az urina (vizelet) - azon túlcsurogva az utcára folyt, ahol pangva bűzt és különösen a mély mocsaras részeken maláriát terjesztett. Más magánházakban néhol vízöb- lítéses és zárható ajtajú (!) árnyékszék is volt, többnyire azonban csak kübliket és serbliket használtak, amelyeket éjjelente, szervezetten, tartályokba ürítettek:
