Juhász Endre: A csatornázás története (MAVÍZ, Budapest, 2008)
A csatornázás fejlődése a II. világháború után
A CSATORNÁZÁS TÖRTÉNETE Dégen Imre felszólal az Országgyűlésben re elérték, hogy Baja, Mohács, Hajdúnánás, Nagykőrös és Gyula kivételével minden akkori város rendelkezett közüzemi vízellátással, ám a csatornázásról ugyanez messze nem volt elmondható. A vízellátással kapcsolatos hiányokat - ami a városokat illeti - csak 1970-re sikerült felszámolni. Az OVH a hiányosságok felszámolására saját égisze alatt a 1960-as évek közepétől egymás után hozta létre a térségi kiegyenlítést ellátó regionális vállalatait, melyeknek célja elsődlegesen a megyei vállalatok vízátadással történő megtámogatása volt. Később ezek a vállalatok önálló szolgáltatást is végeztek nem csupán a vízellátás, hanem a csatornázás területén is. A regionális vállalatok térségi szerepük szerint alakultak. A borsodi iparosodott medencében Kazincbarcika központtal az Észak-magyarországi Regionális Vízmű Vállalat, a tiszántúli térséget felölelve szolnoki székhellyel - az öntözési feladatokat is ellátó - Tisza Menti Regionális Vízmű Vállat, valamint a váci központú Duna Menti Regionális Vízmű Vállalat. A Dunántúli-középhegység bányászati munkálatai kapcsán fellépő vízhiányok felszámolása érdekében létrejött az Északdunántúli Regionális Vízmű Vállalat, mely kezdetben Tatán, majd az ipari központtá vált Tatabányán telepedett meg. E vállalat kezelésében működött a Sopron vízellátását kisegítő hegykői rendszer is. A működési terület szempontjából legnagyobbnak tekinthető a siófoki székhelyű Dunántúli Regionális Vízmű Vállalat, gyakorlatilag a balatoni vízműből alakult át. Ehhez a regionális vállalathoz kapcsolták a Mohácsról induló, Pécs és Komló térségét ellátó vízellátó rendszert is.
