Juhász Endre: A csatornázás története (MAVÍZ, Budapest, 2008)
A csatornázás fejlődése a II. világháború után
A CSATORNÁZÁS TÖRTÉNETE és a nagyobb ipari üzemek voltak a jelentősebb gondot okozó területek. Kaposvár közművi fejlesztése az idő tájt már megkezdődött, a szennyvízelhelyezés megnyugtató megoldásához azonban - a hitelfedezet növelésével - gyorsítaniuk kellett a tisztítótelep építését és a szennyvízkibocsátóknak a csatornára történő átkötését. Ez utóbbit illetően halaszthatatlan feladatként jelölték meg a Malom-árok szennyvízbefogadó jellegének megszüntetését. A Balaton-part csatornázásának elmaradott volta már akkoriban is veszélyeztette az üdülőterület fejlesztését, és lehetetlenné tette a közegészségügyi feltételek betartását. A siófoki, balatonlellei és balatonszemesi közművek fejlesztését, ill. a művek építését megkezdték. A Balaton-part sokrétű fejlesztése is indokolta, hogy a szennyvízcsatornázást egységes terv alapján, állami feladatként oldják meg. Szabolcs-Szatmár megye. Itt is a klasszikus problémával szembesültek a megyei vezetők. A vízellátás javulásával a csatornázási - használtvíz-elvezetési - probléma jelentkezett egyre sürgetőbben. Közcsatornaművek hiányában a használt és szennyvizet az egyes szennyvízkibocsátók egyedi úton tisztították és helyezték el. A megyében mintegy 90 üzem és közintézmény kezelte és vezette el szennyvizét valamilyen élővízfolyásba. Az általuk épített műtárgyak és csatornák jóllehet mintegy 90-100 millió Ft értékben létesültek, a szennyvíz jelentős része mégis megfelelő tisztítás nélkül jutott az élő vízfolyásokba. A megyében a zárt csapadékvíz-csatornázásról egyedül Nyíregyházán lehetett beszélni, a többi helyen (8 községben volt részleges csapadékvíz-csatornázás) lévő ellátottság nem volt számottevő. A szennyvízcsatornázás fejlettsége, kiterjedtsége még az országos szint alatt lévő vízellátottságtól is messze elmaradt. A közműves vízzel ellátott települések közül is a legtöbb helyen nem volt megfelelő szennyvízcsatornázás - Vásáros- namény, Gáva, Vencsellő, Rakamaz stb. A megyében két csatornamű üzemelt: 1962-ben lépett üzembe a záhonyi MÁV-csatornamű (4,2 km), amelynek csúcskapacitása 1000 m3/nap volt, valamint 1966- ban lépett üzembe a Nyíregyházi Csatornamű (20 km), amelynek csúcskapacitása elérte a napi 10 000 m3-t. Együttes kapacitásuk azonban messze elmaradt a megye szennyvizet kibocsátó vízhasználatától, ami 31 000 m3/nap mértékű volt. Persze megyei tervekben sem volt hiány. Az igen súlyos és sürgető szennyvízproblémák megoldására - kb. 80-100 millió Ft-os költséggel - 1970-ig a következő települések csatornaműveit tervezték megépíteni: Mátészalka, Nyírbátor, Nagykálló, Vásárosnamény. Kb. 20 000 főre számított összes kapacitásuk napi 4000 m3-re rúgott. Célszerűnek látták, hogy a kivitelezést a vízműtársulatokhoz hasonlóan szennyvíztársulással oldják meg, lehetőleg több ütemben. Szolnok megye. A megyében a befogadókba vezetett használt vizeknek 1967- ben csak mintegy 75%-át tisztították, de e tisztítás mértéke sem felelt meg az előírásoknak. Azt akkor is tudták, hogy távlatban feltétlen szükséges a használt vizek teljes tisztítása, ha nem akarják vízfolyásaikat szennyvízcsatornákká változtatni.
