Ihrig Dénes (szerk.): A magyar vízszabályozás története (OVH, Budapest, 1973)

I. rész: A magyar vízi munkálatok rövid története különös tekintettel a vizek szabályozására - 3. A vízi munkálatok és gazdasági jelentőségük felismerése a reformkorban (1825–1850)

1.23. ábra. Vedres István (1765—1830)

máiért, hanem életformáiért és lehetőségeiért is lelkesedtek. Vedres városi. Beszédes társulati mérnök volt, de ugyanakkor mindkettő vállalkozó vagy magánmérnök is: e tekintetben is az elsők közé tartoztak az országban. Vedres vízrendezésen alapuló mintagazdasága úttörő agrárkapitalista vállalkozás volt, Beszédes pedig — nem mindig megalapozott — vízrendezési, csatornaépítési terveivel, javaslataival a magánmérnöki vállalkozások lehetőségeit is kereste. (Ez is oka lehetett a hivatalnokmérnökök részéről őt ért támadásoknak.)

Vedres Istoán (1765—1830)

Vedres István a századfordulón — a felvilágosodás és a reformkor közti időszakban — élt és működött (23. ábra). Kimagasló képviselője a haladó szellemű, sokoldalúan képzett, széles látókörű, gazdasági érdeklődésű magyar mérnök típusának. A vízrendezés feladatait, mint később Beszédes, mindig a legszélesebb műszaki és gazdasági összefüggésekben, a nemzetgazdasági problémák távlataiban vizsgálta. Az egyes területek vízrendezését mindketten a víz körforgásába való gazdasági érdekű beavatkozásnak fogták fel, melynél tekintettel kell lenni az éghajlati és talajviszonyokra, a mezőgazdasági termelés problémáira, sőt figyelembe kell venni a távolabbi társadalmi-gazdasági összefüggéseket, a jogi problémákat is.

Vedres István az író és szakíró, mérnök, közgazda és mezőgazda a sokoldalúságnak, több életre is elegendő aktivitásnak ragyogó példája. — Mint szépíró — költő és színdarabom — a nyelvújítás idejének a kortársak által is elismert (Dugonics, Révai és mások barátságával is megbecsült) alakja volt. — Még fontosabb gazdasági-műszaki és mezőgazdasági szakirodalmi tevékenysége a kor világlátott gazdasági szakíróival, Pethe Ferenccel, Rumy Károllyal emeli egy sorba. Üttörő munkát végzett a futóhomok megkötése terén, s erről írt tanulmánya: „A sivány homokság használhatá- sa" e tárgykörben a kor legkiválóbb munkája.

Az erdősítési munkálatokat saját földjein kezdte meg 1789-ben, majd a kedvező eredmények hatására a következő években Kistelek határában folytatta. A városi tanácshoz benyújtott erdősítési tervében (1795) már több éves tapasztalatokra támaszkodott, nagyobb munkába azonban csak 1806-ban kezdhetett, a később gazdag gyümölcs- és szőlőtermő vidékké fejlesztett Csengele határában: 200 000 nyárfa, 80 000 fűzfa és 140 db akáccsemete ültetésével. Érdeme az ország első erdőhivatalának, „erdőinspektorságának" megszervezése is (1804). Sikereinek hatására azután egyre gyakrabban foglalkoztak az erdősítés kérdéseivel: az országgyűlés az 1807. évi XX. tc.-ben intézkedett „A futóhomokos közhelyeken erdők plántálásáról", a császár pedig megszervezte a Selmeci Bányászati Akadémián az erdészeti fakultást. Így amikor említett könyve 1825-ben megjelent, már nem keltett olyan figyelmet, mint amilyent érdemelt, a kortársak közül is kevesen tudták, hogy a kezdeményezés az ő érdeme.

Nagyobb visszhangot keltett gazdasági- vízügyi irodalmi tevékenysége. 1805-ben jelent meg „A Tiszát a Dunával összekapcsoló új hajókázható csatorna . .." c. gazdaságpolitikai írása, melyben Szeged kereskedelmi, közlekedési és ipari központtá fejlesztése érdekében szegedi csatornatorkolatot, országos (gabona) közraktár, télikikötő és hajógyár építését javasolta. (A javaslat reális alapokon nyugodott, hiszen Szeged régóta a marosi só-hajóút és faúsz- tatás végpontja, a dél-magyarországi hajó- és malomépítés központja és fontos vásárváros volt.) Két évvel később jelent meg a csatornaépítés kérdéséhez, és az 1790/91-es országgyűlésen felvetett „fundus publicus" gondolatköréhez kapcsolódó „Egy nemzeti jószág" c. munkája, melyben — mai szóval — egy „gazdasági-műszaki fejlesztési alap" létesítésének kérdéseit s szinte Széchenyi „Hitel"-ének gondolatait veti fel — Széchenyi előtt csaknem egy negyed századdal.

86