Ihrig Dénes (szerk.): A magyar vízszabályozás története (OVH, Budapest, 1973)

I. rész: A magyar vízi munkálatok rövid története különös tekintettel a vizek szabályozására - 1. A vízi munkálatok kezdetei a Kárpát-medencében és szerepük Magyarország gazdasági életében a XVII. század végéig

nyainak teljes átalakulása lett. Az Alföld területét (a mai dunántúli viszonyokhoz hasonlóan) egyre sűrűbben benépesítő apró falvak eltűntek, lakói kihaltak vagy szétszóródtak: elhurcolták őket rabszolgának, vagy elmenekültek a meg nem szállt területekre, esetleg később a szultán közvetlen tulajdonát képező khász-birtokok központjaiba. így fejlődtek ki az Alföld későbbi nagyhatárú mezővárosai, melyek határában

— az elpusztult területeken: a „pusztákon”

— a mezőgazdasági termelést az ősi ridegállattartás egyeduralma váltotta fel. A földművelés, szőlő- és gyümölcstermelés szűk területre szorulva e települések belsőségein maradt csak fenn, illetve indult később ismét fejlődésnek.48-49

Újra fontos szerephez jutott az ősi gyűjtögető halász-pákász életforma is, a táj pusztulásával növekvő méretű mocsárvilágban, mely gyakran nyújtott menedéket a megmaradt lakosságnak a fosztogató-gyil- koló török—tatár hordákkal szemben.

A mocsárvilág szigetein megmaradt telepek, a folyómenti várak, erődítések jelentősége megnőtt, s ahol a vízrajzi adottságok erre lehetőséget adtak: árkokkal, csatornákkal vagy mederátvágásokkal, duzzasztógátakkal, mesterséges elárasztással is gondoskodtak e telepek, erdők védelmének fokozásáról.

Nem hozott lényeges javulást a XVI. század közepének hadjáratait követő viszonylagos konszolidáció sem. A végvárak utánpótlásának biztosítása érdekében a török közigazgatás igyekezett ugyan biztosítani a lakosság termelő munkájának feltételeit, azonban a Tiszántúlon éppen a századforduló ismétlődő tatárjárásai ill. „tatárfutásai" okozták a legsúlyosabb vérveszteséget. Amikor pedig a közvetlen rablás helyett adókkal kényszerítették rablógazdálkodásra a megmaradt telepek lakosságát, sok tekintetben csak betetőzték az előző kor pusztításait. Különösen súlyosan érintette a fában egyre jobban szegényedő Alföldet az adókivetéssel megkövetelt faszén és hamuzsír termelés, amely (később az osztrák hatóságok által is szorgalmazva) a XVIII. sz. végére még a nyomát is eltüntette a síkvidék ősi erdőségeinek. Ugyanilyen hatású volt a salétrom-termelés is, amely a növényi és állati élet természetes körforgásába avatkozott bele a salétrom (a trágya) kivonásával.50

A középkor erdőirtásai, melyeknek a községi és az uradalmi erdőbirtoklás (sőt erdő- gazdálkodás) szigorú határt szabott, a táj kulturálásának, a mezőgazdasági termelés kiterjesztésének szolgálatában állottak. A XVI. században azonban ez az ország kirablásának, a gazdasági értékek általános pusztításának egyik mozzanataként jelenik

meg, s ennek megfelelő a hatása is: az ősi erdőtakaró (rablógazdálkodásszerű) kipusztítása törvényszerűen a gazdaságilag értéktelen bozótformációk („Bozótságok") megjelenésére vezetett. Az új körülmények között a rideg állattartás előtérbe kerülése is nagy veszélyekkel járt: a természetes növénytakarójától megfosztott talaj (a parlag és az erdőirtás) az állatjárástól, „túllegelte- téstől" kikopott, s — főleg a Duna—Tisza közén — egyre nagyobb területeket borított el a futóhomok.10

A török kor fejlődést gátló hatását ez a (török hódítást mindenütt kísérő) gazdaság- földrajzi pusztítás: a termőföld pusztulása mutatja a legjellemzőbben.

A pusztítás hatását a hódoltság határain kívül eső peremvidék viszonylag kedvezőbb helyzete távolról sem ellensúlyozta. E területek, beleértve Erdélyt is, többé-kevésbé megőrizték ugyan a középkorban már elért gazdasági szintet, ezt azonban csak annak köszönhették, hogy a lakosság menekülésével ide sűrűsödtek a meghódított területek termelő erői, gazdasági kultúrájának maradványai.

Történetírásunk világosan feltárta már e pusztulás hatását. Szekfü Gyula e kutatás alapján a pusztítás intenzitását igen szemléletesen három övezettel mutatja be:47

1. övezet a legsúlyosabban elpusztított terület a Pécs—Szekszárd—Tolna—Kalocsa— Halas, Szeged, Csanád—Arad vonalig terjed;

2. övezet a török hódoltság 1544. évi határait követi, tehát a Duna völgyét és a Duna—Tisza közét foglalja magában a Balaton vonaláig, illetve Esztergom—Nógrád— Szolnok vonalig;

3. övezet a viszonylag legrövidebb ideig tartó megszállás alatti területek övezete a török hódoltság legszélső határának vonaláig terjed: a Rába mentéig, az északnyugati Felvidék hegyeinek déli lábáig, majd a Felső-Tisza és a Szamos vonalát követve (Tokajon és Szatmáron keresztül) az Erdélyi Középhegységen át húzódik déli irányba.

E pusztulás méreteit a „kevésbé” sújtott második és harmadik övezet egy-egy jellegzetes példájával szemléltethetjük: egy nyugati területtel, Somoggyal és egy keleti, tisztántúli területtel, Debrecen környékével.

Somogybán a XV. század végén még 11 000 portát számláltak, ami azt jelenti, hogy a megye lakossága legalább 50—55 000 fő lehetett. Az első török hadjárat után, mely még csak érintette e területet már csak 7300 porta maradt (1534), alig egy évtizeddel később, 1546-ban pedig már csak 1239, és ez is nagyrészt török hódoltság alatt: a megye lakossága húsz év alatt mintegy egytizedére csökkent. Mikor aztán 156638