Ihrig Dénes (szerk.): A magyar vízszabályozás története (OVH, Budapest, 1973)

I. rész: A magyar vízi munkálatok rövid története különös tekintettel a vizek szabályozására - 1. A vízi munkálatok kezdetei a Kárpát-medencében és szerepük Magyarország gazdasági életében a XVII. század végéig

ban Szigetvár is elesett, további pusztulás következett: 1596-ban már csak 193 portá­ról tudunk. Kisebb-nagyobb hullámzás után egy évszázaddal később is csak 106 portája van a megyének (1671): lakossága eszerint tehát mintegy 5—600 főre, 1%-ra csök­kent (?!). A korábbi, elpusztult falvak hatá­rát mocsár és bozót foglalta el; a földmű­velést felváltotta a halászat-pákászat és a híressé vált somogyi pásztorkodás. Talán még kedvezőtlenebb helyzetbe ju­tottak a tiszántúli területek, ahol a meg­maradt néhány mezőváros még annyi védel­met sem nyújtott a tatárhordák pusztításai­nak kiszolgáltatott lakosság számára mint a dunántúli kis várak. Az éghajlati adottsá­gok miatt a kultúrtáj pusztulása is sokkal mélyrehatóbb volt. A földműves települések felégetése itt a korábbi (pusztai) rideg pász­torkodás szintjére való visszaesésre veze­tett. Az éghajlati szempontból az erdő és a pusztamező övezet határán fekvő, tehát a ligeterdő övezetbe tartozó Alföldön az erdőirtás, a kultúrtáj pusztulása a központi pusztamező tartós kiterjedésével, az Alföld korábbi ligeterdő és erdős-lápos jellegének megszűnésével járt. Ma már a történetkuta­tás és a szaktudományok adatai egyértel­műen bizonyítják, hogy az Alföldnek a XVIII—XIX. századból ismert „pusztai" jel­lege — a török „pusztítás" következménye: „Az Alföldön nincs ezeréves puszta, az Al­földet pusztává csak a török hódítás tette, pusztai_ jellegét a XVI. század mutatja elő­ször.'"''7* Még a Hortobágy is, mely pedig, mint az „ősi" puszta maradványa, rezervátum él a köztudatban, túlnyomórészt ennek a folya­matnak az eredménye: „A Debrecen körüli, különösen a tőle északra és nyugatra fekvő népes falvak pusztulása növelte meg a vá­ros területét, s e falvak eltűnése, a talaj elvizesedése, begyepesedése és elmocsaraso- dása hozta létre a Hortobágy vize két part­ján azt a nagy alföldi pusztát, melyben nem­egyszer az ősi magyar pusztát bámulták meg, nem emlékezve arra, hogy a magyar­ság középkori kultúrmunkája után nem volt többé az Alföldön pusztaság, s ami ott az újkorban látható, az a török korszaknak keserű szülötte ... A hortobágyi síkság kö­zéppontja a 20 000 holdas Máta helyén há­rom község állott. . . Hasonlóképpen népes falvak még a XVI. század közepén is (a török terjeszkedés előtt) Szovát, Boldog­falva, Ebes, Szepes, Fancsika, Aracs, He­gyes, Ohat, Zám, Haláp, Bánk, Parlag . . ,"47 * A történetírás e megállapításait különösen a gyakorlati célú és a gyakorlat által igazolt erdészettörténeti kutatások (Id. a 10. és 29. sz. hivatkozásokat) támasztják alá. E kuta­tások az erdőtelepítés (ill. azok visszatelepítésének) lehető­ségeit kívánták felderíteni történeti, növényföldrajzi, talaj­tani stb. adatok alapján. Következtetéseik helyességét az újabb erdősítések eredményei igazolták: ahol egyszer erdő volt, később is telepíthető erdő. Ugyanez a folyamat játszódott le az Al­föld többi részein: Nagykőrös, Kecskemét, Cegléd, Halas, Jászberény, Mezőtúr, Szeged, Makó, Hódmezővásárhely stb. környékén is. (Ezek a kis falvak tömegéből keletkező ké­sőbbi mezővárosok fennmaradásukat anndk köszönhették, hogy a török a khászbirtokok ill. a török közigazgatás központjaivá tette őket.) A termelési és települési viszonyoknak átalakulása, ami a természetes növénytaka­róhoz alkalmazkodó mezőgazdasági fejlődés — az „Alföld kultúrtájjá alakítása" — folya­matának erőszakos megzavarását, az addig elért eredmények elpusztítását jelentette: a talajtani és vízrajzi viszonyokra s a vízi munkálatok sorsára is hatással volt. Az Alföldön lezajló folyamatot súlyosbí­tották a peremvidék betelepítését is szol­gáló erdőirtások, melyek hatalmas területek vízháztartásának egyensúlyát zavarták meg: a talajerózió siettette a vízfolyások elvadu- lását, és a folyóvölgyek elmocsarasodását. A felvázolt folyamat vezetett arra, hogy az Alföld teljesen a szabadjára eresztett ter­mészeti erők, a víz, a szél és az aszály mar­talékává vált. A török hódoltság területét főleg a peremvidéket, a végeket — a termé­szettől korábban már elhódított földeket —, különösen a Dunántúlnak a Balatontól dél­keletre eső részét és az Alföldnek nagy ré­szét a szintkülönbségektől, talajviszonyoktól s egyéb adottságoktól függően: mocsaras fo­lyóvölgyek, lápok, vizenyős laposok, náda­sok, fertők, vagy aszályos szikesekkel, futó­homokkal, bozótokkal megszakított füves puszták foglalták el. Ez nemcsak azt jelentette, hogy az ország középső részének gazdasági színvonala lé­nyegében a többszáz évvel korábbi szintre-, a ridegpásztorkodás és a halászat-pákászat szintjére süllyedt, hanem azt is, hogy a megváltozott növényföldrajzi viszonyok, ta­lajviszonyok és vízrajzi viszonyok miatt megsemmisültek egy a középkorihoz ha­sonló gyors gazdasági felemelkedés lehető­ségei, természeti feltételei is. A török kor pusztítása olyan mélyreható volt, hogy nemcsak a társadalmi-gazdasági viszonyo­kat, a termelőerőket rombolta szét, hanem a termelés természeti tényezőiben, előfelté­teleiben is felmérhetetlen rombolást vég­zett. 1.4.2 Hadászati, védelmi jellegű vízi mun­kálatok, egyéb vízszabályozási mun­kák és a vízhasználatok káros hatá­sának növekedése51—54 A török hódoltság — a vázolt társadalmi­gazdasági átalakulásnak megfelelően — tö­rést jelentett a vízi munkálatok fejlődésének vonalában is. 39

Next

/
Thumbnails
Contents