Ihrig Dénes (szerk.): A magyar vízszabályozás története (OVH, Budapest, 1973)
II. rész: Az egyes vízvidékek szabályozási munkáinak története - 10. Az Alsó-Tisza-vidék Csongrádtól az országhatárig
árvizei által jó részben csaknem minden évben elöntött olyan terület volt, ahol csak nádtermelésről és az időjárástól függően bizonytalan rét- és legelőgazdálkodásról lehetett szó. De ez a helyzetnek csak mezőgazdasági oldala. A legtöbbször vízzel borított, mocsarak közti területeken csak kanyargós földutak voltak. A lakosság fő foglalkozása a halászat, vadászat, és a kezdetleges háziiparnál magasabb ipari termelés a vízimalom, a hajómalom, a szélmalom és szárazmalom voltak, amelyekből napjainkban már csak múzeumi emlékek maradtak. A „hogyan" megértésére nemcsak a kezdet lelkesedését és akarását, hanem a munkának sokszor országot megrázó akadályait is át kell gondolni, hogy a munka nagyszabású voltát érzékelni tudjuk. A reformkor gondolkodói, élükön Széchenyi Istvánnal, írásban és szóban sürgették a Tisza folyó szabályozásának, az árvízi kiöntések megakadályozásának és a mocsarak lecsapolásának szükségességét. Érveltek, meggyőztek buzdítottak, és lelkes munkájuk eredményeként egymásután alakultak az ármentesítő és víz- szabályozó társulatok, melyek már a munka kezdetén, 1846-ban, a Tiszavölgyi Társulatban tömörültek. Még ebben az évben megindult a nagy munka, amikor azonban már a kezdetnél nagy veszteség érte, mert a Tisza- szabályozás tervének készítője, Vásárhelyi Pál még ez évben meghalt. Alig indult el a munka, kitört a szabadság- harc. Három év kényszerű szünet után azonban a munkát ingyenes közerővel ismét elkezdték úgy, hogy — bár a társulatok autonómiáját felfüggesztették — az 1850-es években mind a folyószabályozási, mind az árvédelmi töltésépítési munkák serényen folytak. Az 1860-as évek elején katasztrofális szárazság következett be, ami a munkát ismét elsorvasztotta. Ez érthető is, hiszen a víz elleni védekezés nem látszott sürgősnek. Az. aszály elvitte a termést, és az érdekeltségeket ért anyagi veszteség lehetetlenné tette a munka folytatását. Az aszály elmúltával azonban ismét felvették a munkát, és amikor már úgy látszott, hogy a nagy mű befejezéshez közeledik, újabb küzdelmes évek jöttek. Az 1876., 1878., 1879. és 1881. évi árvizek óriási pusztítást végeztek. Minden árvízzel gátszakadások sora járt, és amikor a töltéseket helyreállították, az emelkedő árárvizek újabb katasztrófát idéztek elő. A kormány akkor külföldi szakértők bírálatát kérte ki, akik azonban nem a szabályozás rendszerét, hanem a töltés méreteinek elégtelenségét kifogásolták. Az 1867. évi kiegyezés után a társulatok visszakapták autonómiájukat úgy, hogy saját terveik alapján, saját mérnökeik vezetésével építették ki a töltéseket a véglegesnek remélt méretekben. Valóban az 1919. és 1932. évi eddig észlelt legmagasabb tiszai árvizek gátszakadás nélkül vonultak le. De nagy próbatétele volt az egész Tisza-völgy szabályozásának az 1940—42. évi ár- és belvizes időszak is. Ekkor a belvíz-elborítások voltak rendkívüliek. Száz és százezer hold mezőgazdasági terület állott víz alatt, és voltak hónapok, amikor az elöntött területek nagysága 0,9 millió ha-ra (1,5 millió k.hold- ra) emelkedett. A tanulságok alapján indult meg aztán a belvízrendszerek fejlesztése, ami teljesen még napjainkig sem fejeződött be. Az „eredmények" érzékelésének legegyszerűbb módja az, ha a szabályozás előtti és utáni térképeket összehasonlítjuk. Egyszeri rátekintéssel is megállapítható az a nagy változás, ami az elmúlt száz év alatt végbement. Bizonyos, hogy ez a változás számos befolyásoló tényező eredményeként jött létre, de nem vitatható, hogy ezek között a tényezők között alapvető a vizek szabályozása, a mocsarak lecsapolása, mert akár a mezőgazdaság, akár az út- és vasúthálózat fejlődését vizsgáljuk is, azt látjuk, hogy mindezek előfeltétele a vizek szabályozása volt. Ennek igazolására csak egykét szempontot ragadunk ki, amelyet ha nem is az egész Tisza völgyére, de példaképpen egy-két területre — a Felső-Tisza, a Közép-Tisza és a Körös—Berettyó vízvidékére — vizsgálva mutatunk ki. A Felső-Tisza vízvidékén legszembetűnőbb a mezőgazdaság és állattenyésztésben bekövetkezett változás. A szántóterületek állaga pl. a Bodrogközben hatalmasan megnövekedett, főleg a vizes, mocsaras területekből és kisebb részben a rétek, legelők és erdők rovására. Ezt bizonyítják a művelési ág változására vonatkozó alábbi adatok: Művelési ág Szabályozás Változás előtt % után % % Szántó, kert, szőlő 14,6 53,2 + 38,6 Rét, legelő 30,5 24,3 — 6,2 Erdő 7,2 5,4 — 1,8 Víz, mocsár, használhatatlan 47,7 17,1 — 30,6 Annak ellenére, hogy a legelőterület csökkent, az állattenyésztés jelentősen fejlődött. A korábbi külterjes állattartás megszűnt, a szántóföldi takarmánytermelés és a takar- mánybegyűjtés az állatállomány növekedését tette lehetővé. Az útépítés általában csak 1851 után vett nagyobb lendületet, amikor a főbb útvonalakat állami kezelésbe vették, de a Felső-Tisza mentén még 1865-ben sem volt egyetlen állami út sem. Az utak építésére itt — a víz368
