Ihrig Dénes (szerk.): A magyar vízszabályozás története (OVH, Budapest, 1973)
II. rész: Az egyes vízvidékek szabályozási munkáinak története - 10. Az Alsó-Tisza-vidék Csongrádtól az országhatárig
szabályozási munkáktól meglehetősen elmaradva — csak az 1870-es és 80-as években került sor. 1883-ban Szabolcs megyében 59 km, Szatmárban pedig 360 km köves út volt. Ami a vasútépítéseket illeti közismert, hogy hazánkban a múlt század 50-es és 60-as éveiben lázas gyorsasággal épültek a vasútvonalak, a Felső-Tisza vidékén azonban csak 1872—73-ban nyílt meg a Sátoraljaújhely—Csap és a Nyíregyháza—Kisvárda— Csap közötti vonal. Ha a térképek összehasonlításánál a települések számát és kiterjedését vesszük szem- ügyre, megállapítható, hogy azok száma alig változott. A lecsapolt Ecsedi-láp helyén csak 1, a Bodrogközön 2 és a Rétközön pedig 1 új település keletkezett a szabályozás után. Feltűnő azonban a növekedés az Ecsedi-láp szélén fekvő településeknél, valamint a Rétközön fekvő községek túlnyomó többségénél. Már jóval kisebb a fejlődés a Tisza— Szamos közén fekvő községeknél. A vízsza- bályozási munkák itt ugyanis csak a XX. század második negyedében indultak meg. A népességszaporodás és a vízszabályozás közötti kölcsönös ok és okozat összefüggés ez esetben is nyilvánvaló. A tárgyalt területeken végbement fejlődésnek jó mutatója a népsűrűség alakulása is. Míg 180 évvel ezelőtt a vidéken 10—12, 80 évvel ezelőtt 40—50, addig ma 100—110 fő a km2-enkénti sűrűség. Ehhez természetesen hozzájárult a közegészségügyi viszonyok javulása, maláriaveszély megszűnése is, ami a mocsárvilág eltűnésével vált lehetségessé. A Közép-Tisza vidékén a térképről leolvasható óriási jelentőségű változás abban áll, hogy a Nagy-Alföldnek a debreceni löszháttól nyugatra és délre elterülő részei ugyancsak megszabadultak a mocsaraktól és vadvizektől. A Tiszadob és Tiszaszederkény között kitörő tiszai árvizek és a Tiszapol- gár—Tiszafüred közti fokon át a mederből kilépő vizek nem hömpölyögnek szét a Hortobágy széles völgyén és a Mirhó sem fenyegeti már Karcag és Kisújszállás határait. Az Alföld vízrajzában bekövetkezett változásokkal együtt e területen is kimutatható a településekben, a mezőgazdaságban, a közlekedésben és az egészségügyi viszonyokban bekövetkezett fokozatos fejlődés is. A terület lakosságának száma állandó emelkedést mutat. Ha az 1865. évi lakosság számot 100%-nak vesszük, akkor 1895-ben az már 123 és 1960-ban 181%. Ennek megfelelően növekszenek a települések is. Ugyanezt már a Felső-Tisza-vidéknél is megállapítottuk, de míg ott a lecsapolt mocsarak helyén alig van új település, addig a Tokaj— Csongrád közötti folyószakasz bal partján, vagyis a Tiszántúlon 20 és a jobb parti vidéken 5 új települést találunk a mai térképen. Az a tény, hogy a Tiszántúlon négyszer any- nyi az új település, mint a Tisza jobb partján, teljesen érthető, hiszen a vizek szabályozása előtt a víztől állandóan fenyegetett óriási tiszántúli területek nem voltak alkalmasak településre. A növekvő lakosságnak aztán mind több és több szántóföldre volt szüksége. A legelőket, réteket feltörték, és a rét, valamint legelőgazdálkodás a vadvizektől visszahódított területekre tolódott át. Ugyanakkor itt is áttértek az istállózott állattartásra és a takarmánytermesztésre. Ami a közlekedési hálózat fejlődését illeti, itt már a vízszabályozással való összefüggés nem mutatható ki olyan közvetlenül mint az előző vízvidéknél. Igaz ugyan, hogy a mocsarakon át nem építettek sem köves útat, sem vasútat, de nem is volt olyan igény, hogy le nem csapolt mocsáron keresztül út, vagy vasút épüljön. A vasútvonalak a mocsarak kikerülésével is megépültek: a gyors nyereséget ígérő vasútépítést a tőke szívesen támogatta. A közlekedési utak viszont akár állami, akár megyei, akár községi kezelésűek voltak, egyformán a mostohagyerek sorsát kapták. A közlekedés fejlődésének tehát nemcsak a vadvizek voltak az akadályai, azonban a vizek szabályozásával a közutak építésének fejlődése távolról sem tartott lépést. Amíg a vízszabályozás legnagyobb részt már a XIX. században befejeződött, addig a Tisza-vidék és különösen a Tiszántúl úthálózatának építése a XX. századra tolódott. A Körös—Berettyó-oölgyi vízszabályozási munkák hatásának rövid áttekintése világosan mutatja, hogy a vízi munkálatok előrehaladásával megváltoznak az életkörülmények, és ezek a változások újabb és újabb feladatokat rónak a vízügyi-műszaki ügyek irányítóira. A népesség szaporodása sürgeti a vízszabályozási munkákat: több embernek több táplálék, több mezőgazdaságilag művelhető terület kell. Fejlődik a mezőgazdaság és vele együtt az ipar, a közlekedés, a kereskedelem és a kultúra. Történetíróink szerint a honfoglaló magyarság lélekszáma asszonyostól, gyerekestől mintegy 3—400 000 fő lehetett. Mátyás király idejére a lélekszám 5 millióra emelkedett. Ezt a fejlődést megállította, sőt a lélekszámot csökkentette a török hódoltság úgy, hogy a törökök kitaka- rodása után, 1700 körül, az Alföldnek alig volt lakossága. Telepítésekkel segítve indult meg a népsűrűség emelkedése és csak akkor vette kezdetét a vizek szabályozása, amikor a megnövekedett számú lakosságnak új földre, feltört földeken termelt gabonára volt szüksége. A Körös—Berettyó vízvidék egyes jellegzetes területein a lakosság száma, ill. az egészre vonatkozólag a km2-enkénti népsűrűség az alábbiak szerint alakult: 24 369
