Ihrig Dénes (szerk.): A magyar vízszabályozás története (OVH, Budapest, 1973)
I. rész: A magyar vízi munkálatok rövid története különös tekintettel a vizek szabályozására - 1. A vízi munkálatok kezdetei a Kárpát-medencében és szerepük Magyarország gazdasági életében a XVII. század végéig
repet töltött be a középkor gazdasági életében. Egy-egy jelentősebb egyházi vagy világi birtokhoz sokszor több halastó, halász- hely, illetve halászfalu is tartozott (mint pl. a bakonybéli, pannonhalmi, zalavári, dömö- si, garamszentbenedeki, szávaszentdemeteri stb. apátsághoz) helyben, sőt a távolabbi országrészekben is, különösen a halászatukról híres tiszai, körösi és dunamenti megyékben. A halászat, majd a tógazdaság e fellendülésében a hagyományos gazdasági tevékenységre kedvező természeti adottságok mellett az egyházi törvényeknek és a szerzetes- rendek monostorainak, „mintagazdaságainak" is nagy szerepet lehetett. A hal nemcsak a kolostorok és a birtokosok saját háztartásának ellátásában játszott fontos szerepet, hanem hamarosan keresett piaci, sőt kiviteli cikké vált, mely különösen az egyházak számára jelentett tekintélyes jövedelmi forrást. A vizek szabályozás-előtti bősége tehát nem jelentett gazdasági hátrányt, sőt a halastavak számának növeléséről már korán mesterséges beavatkozásokkal — a kisebb vízfolyások felduzzasztásával, rekesztések- kel — is gondoskodtak. A duzzasztóművek a mai víztárolókhoz hasonló módon készültek s a tógazdaságok létesítése mellett gyakran a malmok vízellátását is szolgálták. Olykor a folyóvizek medrét a völgy teljes szélességében elzárták, máskor pedig a mederben felduzzasztott vizet csatornákon vezették a tárolásra alkalmas helyekre, s a vízfölösleget zsilipeken bocsájtották a malmok kerekeire. Ilyen vízlépcsőkről nemcsak okiratok tanúskodnak, hanem ma is számos — bizonytalanul messzi múltba vesző eredetű — példáját, ill. nyomát láthatjuk az erdélyi Mezőségen vagy a kisebb dunántúli vízfolyások völgyében (Kígyós-patak, Lesence-völgy stb.).* Hasonlóképpen gondoskodtak — a természet példáját követve — árkokkal, esetleg duzzasztásokkal a folyók feltöltődött partjai mögötti medencékben létesített, s természetes körülmények között csak árvízkor megtelő, halastavak vízellátásáról a különböző holtmedrek elzárásáról és táplálásáról is. Az ilyen holt ágak — „morotvák” — külön is számon tartott jó halastavak, ha- lászhelyek, s a holt ágakban gazdag folyószakaszok nevezetes halászvidékek voltak. Adataink, Herman Ottó halászattörténeti kutatásai óta, arról tanúskodnak, hogy a halászat és a tógazdálkodás a középkorban * E középkori völgyzárógátak közül legnagyobb a Gaja patak Fehérvár-Csurgó melletti „Vaskapu" gátja lehetett, amelynek tartós üzemét a tározómedenee 2-3 m-es feltöltő- dése bizonyítja. A 13—15 m magas és 200-250 m hosszú gátat, korszerű formában, a terület távlati vízgazdálkodási terve keretében építik újjá. Tározótere mintegy 10-15 millió m3 lesz. fejlett, sőt ma már szinte hihetetlennek tűnő méretű és jelentőségű gazdasági tevékenység volt. Jellegét és színvonalát tekintve pedig mintegy átmenetet képezett az ősi népies halászat és az okszerű gazdasági elveken alapuló halgazdaság, ill. haltenyésztés és tógazdálkodás között. A vízi utak33~35 A vizek használatának a halászat mellett másik legősibb módja a vízi közlekedés: az első „közlekedési eszköz", amit az ember ismert, a hajó volt. Így volt ez a magyarságnál is: a „hajó" szavunk, mely alatt a csónak, helyesebben az egy törzsből faragott bodonhajó értendő — a legősibb, az i. e. I/II. évezred fordulójáról való finn-ugor szókincsünk része. A hajó (általában: vízi jármű) a későbbiekben is a magyarság fontos közlekedési eszköze maradt, sőt elfogadhatónak látszik az a vélemény is, mely szerint mind a helyi, mind a távolsági közlekedésben, szállításban nagyobb szerepet játszott, mint a kerekes járművek. Ebben a hagyományok és a természeti adottságok: a vizek bősége és a vízfolyások iránya mellett a gazdasági tényezőknek is része volt. A hegyvidék fája, építőanyagai, férne és legfőképpen sója, valamint az Alföld mezőgazdasági termékeinek cseréje számára természetes útvonalul kínálkozott a vízi út, s a természetes forgalom központjaiként alakultak ki a peremvidékeken a vízparti kikötő- és vásárvárosok. A vízi utak hasznosításának nagy múltja a Kárpát-medencében közismert: már a föníciaiak is megfordultak a Dunán, a rómaiak pedig jelentős kereskedelmi hajózást fejlesztettek ki, s ennek biztosítására külön dunai hajóhadat tartottak fenn. A legrégibb ismert magyar hajók ennek a római—avar eredetű hajótípusnak az utódai: a hazai vízviszonyoknak megfelelően laposfenekű, kismerülésű, elöl-hátul orrban végződő, középütt áruszállításra alkalmas deszkabódéval ellátott hajók. A középkori hajózás kifejlődésének, méreteinek és jelentőségének megállapítása további kutatás feladata, azonban az eddig ismert hézagos adatok is sok meglepetéssel szolgáltak. A hajózás és kikötőhasználat jelentős jövedelmi forrás és adomány tárgyát képező királyi privilégium volt, melyben okleveleink tanúsága szerint, különösen az egyházak részesültek. A fő hajózási központok Buda, Pest, Pozsony, Komárom és Sze- ge-d mellett az egyházak monostorainak kikötői és hajói is jelentős forgalmat bonyolítottak le. A középkori magyar hajózás fellendülése a XIIII. századra tehető, a hajózás érdekeit 31
