Ihrig Dénes (szerk.): A magyar vízszabályozás története (OVH, Budapest, 1973)
II. rész: Az egyes vízvidékek szabályozási munkáinak története - 7. A Felső-Tisza-vidék Tiszabecstől Tokajig
amikor a tiszalöki duzzasztó hatására a feladat megoldása halaszthatatlanná vált. A munka 1959-ben indult meg és befejezés előtt áll. A terv szerint a töltések kiépülnek a maximális árvizek kivédésére, 44 km hosz- szú belvízi csatornahálózat épül és a belvizeket 3,6 m3/s kapacitású szivattyú emeli a folyóba. 7.2.6 A felső-tiszai vízszabályozás összefoglaló áttekintése Ahhoz, hogy a Felső-Tisza-menti mocsárvilágtól eljussunk a mai rendezett vízrajzi viszonyokig, több mint egy évszázad szívós, kitartó munkájára volt szükség. A szabályozási munkák elsődleges célkitűzése az árvizek szabad szétterülésének megakadályozása volt. Ez kettős feladatot jelentett: a folyók kiegyenesítését és árvédelmi töltések építését. Ezzel egyidejűleg gondoskodni kellett a vízfolyások szétválasztásáról és betorkollá- suk helyének megváltoztatásáról. Ezért is épült új medre a Krasznának és Túrnak, és mind ezeknek, mind a Szamosnak a torkolati helye is megváltozott. A következő szabályozási feladat a mocsarak lecsapolása volt. Ez is két lépésben történt: először gondoskodni kellett a mocsarakba folyó külvi- zek távoltartásáról, illetve elvezetéséről, ahogy azt a Lónyai-csatorna példázza, másodszor a volt mocsarak területére jutó szivárgó- és csapadékvizek, vagyis a belvizek elvezetéséről. Ha a felső Tiszavidék egyes területein végrehajtott különböző vízrendezési munkák (folyószabályozás, ármentesítés, belvíz- rendezés) végrehajtásának sorrendjét és időpontját most utólag összehasonlítjuk, akkor döbbenünk rá, hogy ezek a látszólag egyszerű feladatok az egymással való összefonódás következtében a tényleges végrehajtás során milyen bonyolult problémákat vetnek fel. Az elmélet mellett sok keserű tapasztalat és drága kísérletezés tanította meg mind a vízépítő mérnököket, mind az érdekelt földtulajdonosokat, hogy a cselekvés ideje és módja nem csupán elhatározás kérdése, hanem túl a társadalomgazdasági szükségszerűségen a földrajzi és meteorológiai adottságok függvénye is. Az Ecsedi- láp lecsapolása és víztelenítése pl. csak a Kraszna szabályozásával és a Szamos bal parti töltésének építésével együtt volt megoldható 1895—1900 között. Hiába kísérelték meg ismételten már száz évvel korábban is pusztán a Láp lecsapolását, a csatornákat elnyelte a Láp. Egy másik példa: 1860—70 között megépítették — torkolatánál fazsilippel — a Bércéinél betorkolló Belfőcsatornát és 22 nagyobb mellékcsatomát is. Ez a belvízrendszer képtelen volt a Nyírségről lezúduló víztömeget tovább szállítani és további fejlesztésre csak a Lónyai-övcsatorna megépítése — tehát a nyíri vizek távoltartása — után kerülhetett sor. Igen tanulságos a Tisza—Szamosköz vízrendezésének története is. Itt 1926—29 között épült ki nagyban és egészben a Tisza bal parti töltése, a Szamos jobb parti töltése, a belvízfőcsatornák és a Túr folyó új, szabályozott medre. És mindezeknek egyszerre kellett épülni, mert a Tisza—Szamos szögben nem lehetett a töltést megépíteni a belvizek levezetéséről való gondoskodás nélkül; ez utóbbinak viszont a Túr külvizeinek közvetlen elvezetése volt a feltétele. Érthető, hogy ilyen nagy feladat költségei nehezen Voltak biztosíthatók. Ugyanennek a nagy munkának még az a nevezetessége, hogy hazánkban először itt használtak nagy földmunkagépeket (az egyik német, a másik amerikai volt). Végül a Tisza—Szamosköznél is jóval fiatalabb a Bod- rog-zug vízrendezése, ahol a végleges töltés kiépítése, továbbá a csatornahálózat és szivattyútelep építése csak 1959-ben vette kezdetét. Bátran elmondhatjuk, hogy a tárgyalt felső-tiszai vidéken az árvizek és belvizek elleni művek építése immár 120 esztendeje folyik. Az alábbiakban helyénvaló lesz még néhány szóval megemlékezni arról is, hogy a Tisza-szabályozás milyen jelentősebb változást hozott a folyó medrének alakulása és az árvizek levonulása szempontjából. Az átmetszések túlnyomó része könnyű homoktalajba épült és így a kisméretű át- metszési vezérárkokat a folyó önerejéből medrekké bővítette. A folyó hossza szabályozás előtt Tiszabecs és Tokaj között 337 km volt, a szabályozás után a múlt század végén 206 km, vagyis a rövidülés 131 km. A mederrövidülés következtében megnőtt a folyó esése és ezzel a sebessége, ami medermélyülést eredményezett. A meder- mélyülést legjobban a kisvízszint süllyedése mutatja. A süllyedés Tiszabecs és Tokaj között (az 1842. és 1846. évet véve alapul) a különböző szakaszokon 1,20 és 3,09 m között változik és átlag 2,13 m. A medermélyü- lés azonban ennél kisebb, ami azt jelenti, hogy csökkent a kisvízi hajózómélység és ennek megfelelően a hajózás is. Széchenyi 1846 júliusában Tokajig, 1847 szeptemberében pedig Tiszabercelig ment fel gőzhajóval, ma pedig a rendszeres hajózás ősszel Szolnokig, illetve Tiszafüredig tartható fenn. Míg a kisvizek szintje süllyedt, addig az árvizek szintje újra emelkedett. Ez természetes következménye annak, hogy az árvíz az árvédelmi gátak kiépítésével mindinkább szűkre szorított hullámtéren kénytelen levonulni. A felső-tiszai szabályozások történetéhez tartozik a Tisza ún. középvizi szabályozásának munkája is. Az átvágások létesítésével a kanyarulatok vándorlása nem szűnt meg. Egyes helyeken a mozgó kanyarulatok már 310
