Ihrig Dénes (szerk.): A magyar vízszabályozás története (OVH, Budapest, 1973)

I. rész: A magyar vízi munkálatok rövid története különös tekintettel a vizek szabályozására - 1. A vízi munkálatok kezdetei a Kárpát-medencében és szerepük Magyarország gazdasági életében a XVII. század végéig

tése azt mutatja, hogy az egyes törzsek szálláshelyeit elválasztó gyepük, zömmel, az akkor legkevésbé hasznosított erdők, valamint erdős-lápos területek lehettek. így pl. a Nyírség és a Hortobágy nyír- és tölgy- erdei, a Körös—Berettyó lápjai, a Duna— Tisza közének kőris- és tölgyerdei, a Mecsek, a Somogyi Dombvidék erdei a Balatoni Nagy-berekkel, a Bakony és a Pilis erdei stb.29 A központi hatalom megszervezésével ezek a területek váltak királyi tulajdonná, s ezekből hasította ki az uralkodó az egyházi adománybirtokokat. A korabeli mezőgazdasági termelés központjaivá váló monostorok ezért kényszerültek talajjavító vízimunkálatokra, lecsapolásokra, árvédelmi tevékenységre, amiről a korabeli források és a történetírás egyaránt oly gyakran tesznek említést.

Az Árpád-kori Magyarország gazdaság- földrajzi viszonyainak felvázolása nélkülözhetetlen tárgyunk szempontjából, mert a természeti adottságok gazdasági hasznosítása, a természetföldrajzi tényezők és a gazdasági tevékenység kölcsönhatása: a

gazdasági élet egyes területeinek jelentősége, fejlődése határozta meg a vízhasználatok, majd a vízimunkálatok ill. vízszabá- lyozások fejlődését is.

A honfoglaló magyarság térszínileg változatosabb, vízrajzilag, növényföldrajzilag kedvezőbb vidékre jutott, mint vándorlásai során bármikor. A csapadék évi 400—600 mm-es minimumával jóval felülmúlta Ke- let-Európa 150—400 mm-es csapadékát, a vegetáció pedig, az itt élő 1200 növényfajjal, összehasonlíthatatlanul gazdagabb, változatosabb, mint a keleti ligeterdő övezeté.

Ezzel kapcsolatban különösen hangsúlyoznunk kell, hogy az Alföldnek a XVIII/ XIX. századi leírásokból ismert „pusztai jellege" — szikes kopárokkal, homokbuckákkal, elmocsarasodott vizes területekkel, bozótokkal — korántsem azonos a honfoglaláskori Magyarország gazdaságföldrajzi képével. De nem azonos a középkori Alföld tájával sem, melynek ligeterdő jellegén a magyarság évszázados kultúrmunkája nem változtatott döntő mértékben. „Pusztává" az Alföld az ősi táj „pusztulásával": a kun telepítést követő erdőirtások, és főleg a török kor romboló tevékenysége nyomán változott. Sem a szik, sem a futóhomok, de egy központi magtól eltekintve a „pusztamező" sem volt uralkodó tájalakulat. Sőt, az őslápok (a tőzeges területek!) viszonylag jelentéktelen méretei alapján, ugyanez mondható el a mocsarakról és a lápokról is. Vizenyős területek csak a medence legmélyebb középső pontjai és az egyes peremi medencék: a Körös-völgy, az Alibunári- mocsár, az Ecsedi láp, a Szernye mocsár, a Hanság és a Sárköz voltak. Azonban a vízfolyásokat még ezeken a területeken is őserdei jellegű galériaerdők, láposerdők kísérték. A később elszikesedett árterületek ekkor még árvizektől öntözött dús legelők, a homokbuckák pedig erdős hátak voltak. A természetföldrajzi, növényföldrajzi adatok mellett a történeti források, okleveles adatok, helynevek is azt bizonyítják, hogy történelmünk kezdetén az egész magyar medence jellegzetes ligeterdő-jellegű tájalakulat volt, ahol a laza keverterdő, vagy tarkaerdő övezete körül különböző fajú zárterdők, láposerdők, mezők és vizesrétek foltjai váltakoztak.10

Anonymus tévesen értelmezett szavai nyomán Alpár mezejét mint a homokpuszták (sabulum) példáját szokták emlegetni, holott az nem homokpuszta volt, hanem — a Tisza-völgy egyéb területeihez hasonlóan — árvizektől öntözött dúsan termő legelő. Az egykori állattenyésztő bolgárok központi szálláshelye, s később is — I. Géza 1075-ből való oklevele szerint — a királyi ménes legelője és kaszálója. Hasonló tévedés lenne az egykori Kis- és Nagykunság „náddal, sással, gyékénnyel felvert rétségi vidékként való jellemzése is, hiszen ez aligha csábíthatta volna megtelepedésre a legelők szempontjából legigényesebb ló- és juhtenyésztéssel foglalkozó kunokat! De néhány évszázaddal korábban, honfoglaló őseinket sem, akik a hagyomány szerint Zalánhoz küldött követeik révén éppen azt akarták megtudni, hogy a lovak számára megfelelő édesfű terem-e a Tisza völgyén. (Vizenyős területeken ugyanis savanyú füvek telepszenek meg, amelyek sem a lovak, sem a juhok takarmányozására nem alkalmasak.)

Az ősi erdőkről, erdős-lápos területekről tanúskodnak e területek jellegzetes növényzetének, vadjainak emlékét őrző helységneveink és egyéb földrajzi elnevezéseink: Szarvas, Hódmezővásárhely, Nyírség stb. Az utóbbi ősi vegetációja ma már csak a nyírbátori rezervátumban tanulmányozható, s az ősi hortobágyi tölgyerdők maradványai is csak nyomokban mutathatók ki a debreceni Nagyerdőben. A Duna—Tisza közi homokhát kőris erdeinek emlékét őrzik a Kőrös helységnevek.10

A korabeli gazdaságföldrajzi viszonyokat jellemző adatok ismertetésére itt nincs lehetőség, de mint legjellemzőbbet idéznünk kell IV. Lászlónak a kunokkal kötött szerződését. E szerint a kunok szálláshelyéül kijelölt területeken a király feltétel nélkül átadta a betelepülőknek saját birtokait, az ősi birtokosok azonban csak azokat engedték át, melyeken „lábos erdők, halastavak, épületek, helységek" nem voltak. Ez arról tanúskodik, hogy a nomád kunokkal szemben, az itt élő magyarság ekkorra a mező29