Ihrig Dénes (szerk.): A magyar vízszabályozás története (OVH, Budapest, 1973)
II. rész: Az egyes vízvidékek szabályozási munkáinak története - 7. A Felső-Tisza-vidék Tiszabecstől Tokajig
Nyírségi dombokról kelet felé tartó vízfolyások is. A múlt század végén, a szabályozás előtt a Láp összefüggő területe a mai magyar határtól délre, Kismajtény községig nyúlott. Itt ömlött be a délről érkező Kraszna vize az Ecsedi-lápba. Ettől kezdve a meder elvész a Lápban és csak Kocsordtól a torkolatig ismerhető fel ismét. A régi térkép Kocsord és Szamosszeg között két Kraszna medret mutat, amely szigetet alkot. A Kraszna Olcsva községnél csaknem derékszögű fordulattal északkeleti irányt vett és a Szamosba torkollt. A Láp ezen ősi állapotában mintegy 320 km2 kiterjedésű volt és ennek 2/3 része állandóan vízzel volt borítva. A környező települések kisszámú lakossága halászattal és állattenyésztéssel foglalkozott. A lápi réteken gyakran megtörtént, hogy vizen kaszáltak és a szénát csónakon szállították el. Amint a térképről leolvasható, a Tisza és Szamos, illetve a Szamos és Kraszna közti terület túlnyomó részét erdő, és mocsár, illetve mocsári erdő borította. A települések a folyók menti magasabb helyeken, vagy a mocsarakkal körülvett szigeteken voltak. Még a Tisza—Számos-közén elterülő hatalmas erdőség tisztásain levő zárt településekről is megállapítható, hogy azok a kisebb vízfolyások mentén levő magasabb helyeken vannak, ami érthető is, hiszen a csapadékosabb években az itteni erdők is mocsarassá váltak. Feltűnő, hogy az erdők, vagy mocsarak közé települt kis községek körül kicsi, legtöbbször csak 1—2 km2 a mezőgazdasági művelésre alkalmas terület. A mezőgazdasági termelés alárendelt szerepet játszott, mert a lakosság főfoglalkozása az ősi halászat, vadászat, és pákászat volt. Magas fokon állott az állattenyésztés, hiszen a vizek rendszeresen megöntözték a gazdag rét- és legelőterületeket, a part menti erdőségekben pedig szabad makkoltatás volt, ami a sertéstenyésztést segítette elő. A szabályozás előtti időkben csak házi- és kézműipar, valamint malomipar volt. Csaknem minden községben volt szárazmalom és nagy volt a vízimalmok száma is. A ruházati és háztartási szükségleteit a lakosság maga állította elő; ebben az időben csak jelentéktelen cserekereskedelemről lehetett szó. A földutak csak száraz időben voltak járhatók, csapadékos időben csónakon — vagy, mint akkor mondták, hajón — közlekedtek. A szabályozás előtti időkben, főleg a XVIII. században a vízi közlekedés a Felső-Tisza vidékén sokkal fontosabb szerepet játszott, mint napjainkban. Az Alföldet a máramarosi sóbányák látták el sóval, aminek a szállítása a Tiszán bonyolódott le és a szárazföldön az ún. sószállító és posta- utakon folytatódott.245-246 7.1.2 A Tisza szabályozása Tiszabecs és Lónya között Amint azt az I. Rész részletesen leírta, a vizek szabályozására, hajózhatóvá tételére, vagy az árvízi kiöntések elleni gátépítésekre vonatkozó törvényes intézkedések már századokkal ezelőtt is születtek, s nem volt hiány ilyen rendelkezésekben, sőt kezdeményezésekben a XVIII. században sem.* ** Maradandó műszaki alkotások azonban mindaddig nem jöhettek létre, amíg megfelelő mérnöki felkészültséggel készített műszaki tervek nem állottak rendelkezésre. A Tisza- szabályozás Vásárhelyi-féle terve alapján a hatalmas munka 1846-ban indult meg és a Tiszabecs—Lónya közötti Tisza-szakasz szabályozási munkái két főtevékenységre terjedtek ki. Az egyik az állami költségen végzett folyóátvágások létesítése, míg a másik az érdekeltek által végzett árvédelmi töltés- építések. Időrendben az ármentesítési munkák előbb indultak meg. A XII. térképpárból a régi állapotot feltüntető térkép már azt mutatja, hogy a Felső-Tisza-szakaszon már a XVIII. században épültek árvédelmi töltések a folyó mindkét partján. De míg a jobb parti töltés összefüggő folytonos vonalat mutat, a bal parton Tiszabecs és Kisar között csak szakaszokban, Panyolától lefelé pedig egyáltalán nincs töltés. Ezek a régi töltések megyei, vagy községi közerővel épültek a század második felétől megyei, ill. kir. biztossági mérnökök vezetésével, s ezek biztosították a községek közötti közúti ösz- szeköttetést is. Fenntartásukról ugyancsak a megye gondoskodott. A Felső-Tisza mentén az elsők között alakult meg 1846-ban a Bereg vármegyei Ármentesítő Társulat.* 1849-ig elkészült a Ti- sza-töltés a Borza-torok és Tarpa között. A szabadságharc okozta kényszerű szünet után 1855—56-ban elkészült a gát Lónyán túl, egészen Mátyusig, majd folytatólag 1876-ig teljes hosszában Csapig, ahol csatlakozott a Bodrogközi Armentesítő Társulat töltéséhez. Az új töltés jórészt a régi töltés vonalán fut, azonban építése és fenntartása már a Vásárhelyi által adott műszaki irányelveknek szemmeltartásával történt. Ezek az irányelvek még ma is érvényesek. Az akkor első ízben kiépített töltésből ma a Lónya és Tarpa közötti, kereken 63 km hosszú töltésszakasz van a Magyar Vízügyi Szolgálat kezelésében. Az 1881. évi, majd az 1888. évi árvizek a szóban levő töltések erősítését, illetve magasítását tették szükségessé. A töltés magasítása, az árvíz után az * Ld. I. rész. 2.2.1. ** 85 700 ha területéből az ország mai területén 37 800 ha maradt. 247-248. 294
