Ihrig Dénes (szerk.): A magyar vízszabályozás története (OVH, Budapest, 1973)

II. rész: Az egyes vízvidékek szabályozási munkáinak története - 6. A Tisza és a Tisza-völgy vízszabályozásának általános jellemzői

mokon kívül — mint a vízimalmok. A malmok kerekeinek forgatásához szükséges vízlépcsőt e vidéken főleg a folyást akadályozó gátakkal állították elő, ami által a vízfolyás kiáradt medre olyan tavak sorozatához lett hasonló, amelyeknek a felsőbb tó vize las- san-lassan átfolyt az alatta fekvő tóba. Ezek a malomgátak nemcsak a hajózást akadályozták, hanem segítették a medrek olyan nagyfokú feliszapolódását, hogy az így keletkezett mocsárban már a folyó medre is felismerhetetlenné vált. 1772-ben, a Szamos folyón, csupán Szatmár megyében 60 olyan malomgát volt, amely a folyót egész szélességében átfogta, és a szabályozási munkák megindításakor a Tisza-völgyben működő vízimalmok száma meghaladta a tízezret. A malmok gazdasági hasznát nehéz lenne vitatni, azonban tény az is, hogy az alföldi mocsárvilág kialakulásában jelentős szerepük volt. A folyószabályozás első feladata a malomgátak elbontása és ezzel a víz szabad folyásának biztosítása volt.2/'2 De nemcsak a malmok voltak nehezen leküzdhető akadályai a vízszabályozási munkák megindításának, hanem sok helyen a föld népe is tiltakozott a lecsapolások ellen. S ez emberileg érthető is, hiszen a szegény ember kedvére vághatott sást, füvet, nádat és zavartalanul csikászhatott, halászhatott, vadászhatott.

De a mocsárvilág áttekintése után meg kell vizsgálni a Tisza-völgy erdőborítottsá- gát is a vizek szabályozását megelőző időkben. A térképeken az erdővel borított területek kis körökkel vannak feltüntetve. Látható, hogy a Bodrog torkolatától felfelé eső Tisza-völgy és a Debrecen—Nyíregyháza vonaltól keletre eső terület erdőkben még igen gazdag volt. Azóta az erdők állománya állandóan csökkent és napjainkban (lásd: az összehasonlításra alkalmas mai térképet) például a Tisza—Számos-közön az erdősültség a 180 év előttinek már csak 7%-a, és általában a szóbanlévő területen az erdősültség a réginek negyedére csökkent. A II. Jó- zsef-féle katonai felméréssel egyidejűleg készült „Országleírás” részletes felvilágosítást nyújt arról, hogy az egyes községek határában mekkora és milyen minőségű erdők voltak. Eszerint voltak tölgy-, bükk-, fenyő-, hárs-, éger-, cser- és fűzfa erdők. A legtöbb ún. vegyes erdő volt; kevesebb volt a mocsárerdő és voltak gyümölcserdők is. A fent tárgyalt terület feltűnően nagy erdőségeivel ellentétben szembeötlő a szorosan vett Alföld 180 év előtti rendkívül fátlansága.

Az útépítés hazánkban ténylegesen csak 1825 után vett nagyobb lendületet, amikor az országgyűlés az utak építését és fenntartását a törvényhatóságok (megyék) autonóm jogkörébe utalta. 1848-ig a közutak a

volt jobbágyság és a városi polgárság munkaerejével épültek. Elképzelhető ezek után, hogy milyenek voltak az útviszonyok 1800 körül. A községeket több, girbe-görbe vonalú földút kötötte össze és azon közlekedtek, amely az adott időjárási viszonyok mellett a legmegfelelőbb volt. A túlnyomóan agyag- talajú Alföldön a kocsival való közlekedés ősztől tavaszig legfeljebb bikafogaton volt ajánlatos. Egyébként a mocsarak vidékén — különösen csapadékos években — a fő közlekedési eszköz a csónak volt, amit a régi leírások általában hajónak neveztek. Többfelé használták a sárhajót is, ami alatt olyan csónak értendő, amit bivaly, vagy ló húzott a sáron; elegendő mély vízhez érve a sárhajó úszva folytatta útját. Az Alföld útviszonyaiban gyökeresebb változás 1851-ben kezdődött, amikor a főbb útvonalakat állami kezelésbe vették, míg a többiekről a megyék, illetve községek tartoztak gondoskodni. Ha figyelembe vesszük, hogy hazánkban az első gőzvasút Pest és Vác, illetve Pest és Szolnok között csak 1846/47-ben indult meg, továbbá az Alföld fent vázolt útviszonyait, érthetővé válik előttünk, hogy még a XIX. század első felében is miért játszott olyan fontos szerepet a hajózás, miért írtak, beszéltek legjobbjaink olyan sokat a hajózóutak és hajózás szükségességéről és fontosságáról. A Tisza szabályozásától és a Tisza-völgy mocsarainak lecsapolásától nemcsak új termőterületeket, hanem a hajózási viszonyok lényeges megjavulását is várták.

A régi Tisza-völgy településeiről szólva megállapíthatjuk, hogy ahol ma község, falu van, annak magja nagy többségében már 180 évvel ezelőtt is meg volt. A különbség az, hogy a lakosság számában bekövetkezett változás mintegy három—ötszörös növekedésnek megfelelően, a települések területe is megnövekedett. Még a legnagyobb kiterjedésű volt mocsarak helyén is alig-alig keletkeztek új települések — amint ezt majd a részletesebb térképek mutatni fogják — hanem csak a régiek nőttek meg.245-246

6.2 Vásárhelyi javaslata „a Tisza általános szabályozásáról”

A Tisza és mellékfolyói szabályozásának, a Tisza-völgy lecsapolásának és ármentesítésének hatalmas munkája Széchenyi István kezdeményezésére Vásárhelyi Pál műszaki tervei alapján 1846-ban indult meg.*243

A műszaki tervhez tartozó leírás azzal kezdődik, hogy Vásárhelyi a Tiszán felülről lefelé haladva megnevezi azokat a helyeket, ahol a Tisza — árvizek idején — kilép medréből és részletesen közli, hogy a „fo* Vásárhelyi Pál: A Tisza folyó általános szabályozási tervezete . . . Buda, 1846. (Soksz.)

284