Ihrig Dénes (szerk.): A magyar vízszabályozás története (OVH, Budapest, 1973)
II. rész: Az egyes vízvidékek szabályozási munkáinak története - 6. A Tisza és a Tisza-völgy vízszabályozásának általános jellemzői
bék, morotva, cserevíz, gyülvész, vízállás, örvényhát, sásasrét, düngér, dögláp, lábbó- láp, kalakányos víz, cseretláp, vész, sulymos, gyalmostó, stb." A felsorolt nevek sokasága is azt mutatja, hogy a szóbanlevő vizek az akkori életkörülményeknek milyen jelentős tényezői voltak. A mocsarak közül természetesen a legjelentősebbek voltak azok, amelyek bár már régen kiszáradtak, mégis mint földrajzi elnevezések, térképeinken még ma is olvashatók. Ezek közül a legnagyobb volt a Nagy-Sárrét (mintegy 46 000 ha), az Ecsedi- láp (mintegy 40 000 ha), a Bodrogköz, Rétköz, Kis-Sárrét, a Tisza—Köröszug és a Tisza—Marosszög (az utóbbiak egyenként mintegy 30—35 000 ha területtel). Az óriási mocsarak keletkezésének és fennmaradásának, sőt kiterjedésének elsősorban természetföldrajzi okai voltak, de nagy szerepe volt ebben az emberi beavatkozásnak is. Az újabb kutatások kétségtelenné tették, hogy a Tisza-völgy, és elsősorban a Körös— Berettyó-völgy, történelmünk folyamán tapasztalható jelentős vízrajzi változásai elsősorban a medence fiatalkori feltöltődésével hozhatók összefüggésbe. A Körös—Berety- tyó-völgy ebben az időben a Tiszántúl fő üledékgyűjtő medencéjévé vált, de feltöltő- dése főleg csak az ún. „folyóhátakra" korlátozódott. A folyóhátak mögötti területek így lefolyástalan medencékké, mocsárvidékké, „Sárrétekké" alakultak, melyek kiterjedése a folyók medrének emelkedésével együtt növekedett.239-2/‘° E természetes folyamatot csak meggyorsította, hatását fokozta — különösen a török hódoltság idején — az emberi beavatkozás, mely részben hadászati-védelmi okokból, részben a vízhasználatok-vízhasznosítások (malmok, tógazdaságok létesítése) érdekében növelte meg a vízborította területek kiterjedését. Az emberi beavatkozások közül a legjelentősebb beavatkozás a vizek természetes rendjébe hadászati, védekezési célból történt, később pedig a vízhasználatok, vízimalmok és halastavak létesítése érdekében. A török elleni harc hosszú évtizedeiben, majd a hódoltság idején mind a magyar, mind a török-kézen levő várakat, vigyázó házakat és nagyobb kastélyokat vizes árkokkal vették körül. Egy várárok 15—20 m széles és benne „egy magyar kopja mélységű" víz volt. Ezeknek az árkoknak a megtöltéséhez szükséges vizet a legközelebbi folyóból terelték oda, a folyónak szükség szerinti elterelésével, vagy elgátolásával. Ennek következményeképpen a folyó medre elzá- tonyosodott, feliszapolódott és hóolvadáskor vagy nagyobb esőzések idején a sekély meder már nem tudta szállítani a megnövekedett víztömeget, amely kilépve a mederből, nagy területeket öntött el (54. ábra). A török hódoltság idején a mocsarak terjedését mesterséges beavatkozással is elősegítették, mert a nádasok birodalma rengeteg útvesztővel biztos menedéket nyújtott a búj- dosó magyaroknak.2/11 A mocsarak terjedésének és a vízviszonyok „elvadulásának" másik igen jelentős okai és a szabályozási munkák megindításának is rendkívül nagy akadályozói voltak a vízimalmok. A XVIII—XIX. századforduló idején még nem volt más gép — a szélmal11.54. ábra. Árvízkor a mederből kiömlő és szétterülő árvíz 283
