Ihrig Dénes (szerk.): A magyar vízszabályozás története (OVH, Budapest, 1973)

II. rész: Az egyes vízvidékek szabályozási munkáinak története - 6. A Tisza és a Tisza-völgy vízszabályozásának általános jellemzői

szerepel. így volt ez feltehetően a középkorban is. A XVI—XVIII. században nálunk járt utazók és követek mind azt írják, hogy Magyarországon hatalmas mocsarak vannak és ihatatlan a víz, Egy orosz tengerész-hadnagy — Bronyevszki] Vladimir* például — 1810-ben, mikor Magyarországon átutazóban útját főleg gyalog, vagy bivalyfogaton tette meg, az „Utazás Magyarországon" c. munkájában így ír: „A széles rónaság nem nyújt vonzó képet a folytonos mocsarak miatt. Ezen a steppevidéken annyi a légy és a szúnyog, hogy szinte nem is lehet védekezni ellenük. Csípésük hasonló a darázséhoz; a háziállatokat csaknem tébolyultakká teszi, forgolódnak a földön, sárban fetrengenek, hogy kínzóiktól megszabaduljanak. A sebek gyulladásba mennek át, a hidegrázáshoz hasonló tüneteket idéznek elő és halált is okozhatnak. Az útak csak bikafogattal járhatók és minő útak! Ősszel még csak gondolni sem lehet lófogatú utazásra."

Egyes régebbi helyi lecsapolási, vagy folyószabályozási kísérletektől eltekintve**, a a Tisza és Tisza-völgy vizeinek szabályozása csak a XIX. század elején indult meg. A szabályozatlan Tisza és mellékfolyói szabadon léptek ki medrükből és kényük-kedvük szerint árasztottak el óriási területeket. A letűnt századok történeti forrásai, történetírói a különböző korokban más és más megvilágításban mutatják be hazánk vízrajzi viszonyait és kétségtelen, hogy a folyók által táplált mocsarak kiterjedése is változó nagyságú volt. E változások szoros összefüggésben voltak békés, vagy háborús állapotokkal, a gazdasági viszonyokkal. így is tudjuk, lényeges különbség volt a török hódoltság előtti, alatti és utáni vízrajzi viszonyok között, annak ellenére, hogy a folyó árvizei mindig szabadon terültek szét. Ezeket a különbségeket azonban csak leírásokból ismerjük és összehasonlításra alkalmas térképeink nincsenek. Ezért könyvünk szempontjából a Ti- sza-völgy „ősi" (a műszaki terveken nyugvó tervszerű szabályozást megelőző) vízrajzi állapotának azt a rövid néhány évtizedre terjedő állapotot tekintjük, amelyet elfogadható értékű, korabeli térképekből ismerünk. Ezt az állapotot az egész ország területére kiterjedően a már említett 1782—85. évi első országos katonai felmérés térképei tükrözik.

A szabályozatlan Tisza lefolyási viszonyai rendkívül kedvezőtlenek voltak. Az 1—3cm/km esésű folyó és ugyanígy a legtöbb mellékfolyó torkolati szakaszán is, a nagy- esésű felső folyószakaszról lezúduló árhullámok utolérték egymást, és kilépve a mederből, hónapokig tartották elárasztva a sza* Bronyeoszlzij Vladimir: Utazás Magyarországon, 1810. Bp. é. n.

** Ld. I. rész. 2. 2. 1

bályozás előtti árterületet, mert a víz a sík területről sem lefolyni, sem a nagyobbrészt kötött, vízzáró talajba beszivárogni nem tudott. A Tisza-völgy „ősi árterének" nagyságát 1,9 millió ha-ra tehetjük. A terület víz- borítottsága természetesen rendkívül változó volt, a lehullott csapadék nagyságától függően. A szárazabb nyarak idején a nap heve felszárította a csekély vízmélységű mocsarakat, vagy az ún. vizenyős réteket, míg a nagyobb, több dm mélységű mocsarak és tavak teljesen sohasem száradtak ki. A közölt térképek az 1782—85. évi felmérések alapján készültek. E négy esztendőre vonatkozó meteorológiai feljegyzések azt mutatják, hogy ezek az esztendők közepes csapadékúak voltak. Nyilvánvaló tehát, hogy a térképeken feltüntetett mocsarak az ún. csapadékos évjáratokban nagyobb kiterjedésűek, míg a kimondottan aszályos, vagy kevés csapadéké években kisebbek voltak. Ez a magyarázata annak is, hogy a közölt térképek mocsaras, vizenyős („vízborította") területei lényegesen kisebbek, mint a Vízügyi Szolgálat által 1938-ban összeállított „Magyarország vízborította és árvízjárta területei az ármentesítő és lecsapoló munkálatok megkezdése előtt" c. hegy- és vízrajzi térképen, amely ezen túl még a maximális vízborítást, az „ősi árteret" (az „árvizjárta területeket") is feltünteti egy évszázadon belül különböző időszakokban készült térképekből vett adatok felhasználásával.* (L.: a könyv Bevezetésének 3. ábráját.)

A lápok és mocsarak népünk életében igen nagy szerephez jutottak, azonban más volt a jelentőségük például a Debrecen—Nyíregyháza vonaltól északra eső területen, ahol rengeteg erdő volt és így építőfa és tűzifa volt bőven, mint például a Körösök—Berettyó vidékén, ahol a fa szerepét a nádnak, vagy legjobb esetben a fűzfavesszőnek kellett betöltenie. A szeszélyesen kanyargó folyók medrei belevesztek a mocsárba és alig voltak felismerhetők. A tavaszi olvadás után általában megapadtak a folyók és a mocsarakról is visszahúzódtak a vizek a mederbe. De a laposabb helyeken számtalan, kisebb-nagyobb vízzel borított terület maradt, amelynek alak- és terjedelem szerint különböző változatai más és más néven szerepelnek a régi iratokban és térképeken. Ilyen elnevezések voltak: „tó, főfolyás, tócska, tólocsogó, fertő, nádas, mocsár, láp, libhány, kopo- lya, halovány, vészhely, rónavíz, hány, zsom* Az „ősi ártér" mellett beszélünk még „műszakilag fejlesztett ártérről" is, mely a szabályozás utáni ármentesített folyó árvédelmi gátjai által összeszorított és megemelkedett árvíz által borított területen lenne. A „műszakilag fejlesztett ártér" fogalmából következően nyilvánvaló, hogy a műszakilag fejlesztett ártérnek a maximális ősi ártérnél nagyobbnak kell lennie.

282