Ihrig Dénes (szerk.): A magyar vízszabályozás története (OVH, Budapest, 1973)
Bevezetés
vétlenül a jéglevonulás után jön és még a jégtorlódásoktól felduzzasztott vizet találja maga előtt. A nyári árvizek éppen úgy, mint az országhatár feletti Dunán, itt is magasabbak, bár hevességükből igen sokat veszítenek. Az árhullámok az időben elnyúlnak, lassabban emelkednek és hosszabb ideig tartanak. A jégmentes nagyvizek közül tehát a nyári árvizek a súlyosabbak. Hogy néhányat említsünk is, ilyenek voltak a Dunán az utolsó száz év alatt 1897., 1899., 1926., 1954. és 1965. években mindegyik az előzőnél vagy magasabb vagy tartósabb volt. A Budapest alatti szakaszon azonban ezeknél is veszedelmesebbek voltak a jeges árvizek, mert helyenként 2,5 m-rel is meghaladták a legmagasabb nyári árvizeket. A Tiszát — Magyarország területén — vízjárási szempontból két részre oszthatjuk: felső és középső Tiszára. A Szamos-torko- lat feletti felső Tiszán három nagyobb árhullám szokott elindulni: a hóolvadásból származó tavaszi, a májusi és az őszi árhullám. A Szamos-torkolat alatt azonban a a két első árhullám összeolvad, és a Tisza két nagy mellékfolyójának, a Körösnek és a Marosnak árhullámával legtöbbször találkozik. Ezért a középső Tiszán igen hosszan elnyúló, magas árvizek lehetségesek. Az utolsó száz év katasztrofális árvizei közül az 1879. évi árvíz tavaszi áradásból, az 1888. évi téli csapadékból, az 1895. évi téli hótakaró olvadásából, az 1919. évi tavaszi csapadékból származott. Különösen magas volt a Tisza középső és alsó szakaszán az 1932. évi árvíz, melyet a Maros árvize, majd az 1970. évi árvíz, melyet a Tisza és az összes mellékfolyók egyidejű katasztrofális árvize emelt a tavaszi árvizek közül eddig a legnagyobb magasságra. A nagyobb folyók jellegét az esésük, vízhozamuk, hordalékuk és mederanyaguk határozza meg nagymértékben. Ezek azok a jellemzők, melyeknek a különbözősége a folyószakasz szabályozásának módszereit is különbözővé teszik. Azért érdemes — ha csak futólag is — folyóinkat ilyen szempontból szemügyre venni. A Duna kisalföldi szakasza, az ún. Felső- Duna saját maga által kialakított hordalékkúp tetején folyik. Nagy esésének megfelelően jelentős mennyiségű görgetett hordalékot szállít. Medre rendkívül változékony, zátonyosodásra, szigetképzésre hajlamos. Figyelemre méltó vízrajzi hatása az, hogy a törmelékkúp a peremi medence megrekedt vizeinek — a Fertőnek és a Hanságnak — a lefolyását akadályozza. A Komárom alatti szakaszon az északi part helyzete a kedvezőtlenebb, mert a kisalföldi medencének ezt a részét a lefutó folyók már kevésbé tudták feltölteni. A visegrádi áttörés után, a Vác— Pestlőrinc közötti Duna-szakasz nyugati oldalát a budai hegyvidék magas partja határolja, amely magas partot csak jóval lejjebb, Paksnál hagy el a Duna, ahonnan kezdve tipikus kanyargó folyóvá válik. A Tisza — kivéve az egészen rövid hegyvidéki szakaszát és peremvidéki törmelékkúpját — teljes hoszában lebegtetett hordalékot szállít, erősen kanyarog. Medrét ősállapotban a csekély esés, folyóvölgyét az évenkénti rendszeres tavaszi vízborítás és a partok feltöltődése jellemzi. A folyó horda- lékmennyiségének szállításához szükséges sebességet a kanyargó, meanderező meder esése biztosítja. Amikor ez az esés a folyó kanyarulatainak továbbfejlődése és így a meder hosszának növekedése miatt nagyon lecsökkenne, a túliejlett kanyarok nyakát az árvíz átszakítja, a meder hossza megrövidül, az esése nő, a levált korábbi kanyar elzáródik és holtmederré, morotvává, illetve tóvá válik. A Tiszához hasonló jellegű folyó a legtöbb mellékfolyója is, például a Szamos, Bodrog, Berettyó, Körösök. Más jellegű azonban a Sajó, mely alföldi törmelékkúpján folyik a Tiszába, úgyszintén a Maros, melynek hatalmas törmelékkúpja különleges szerepet játszott a vízszabályozás történetében is. E törmelékkúpon a folyó számos ágra bomlott, és termékeny telephelye volt a népvándorláskori pásztornépeknek, majd a magyarságnak is. A kisebb folyók, patakok és vízfolyások jellemzői: a csekély, de tág határok között ingadozó vízhozam és esetleg a változó meder. E vízfolyások, ha a megfelelő esés hiányzik, feliszapolódásra, elgazosodásra, kiöntésekre hajlamosak. Ezért a völgyfe- nék elmocsarasodását, lápterületek keletkezését okozzák. És amint az állandó medrű nagyobb folyók völgyére jellemző az időszakosan vízzel borított területeknek, az árterületeknek túlsúlya, ugyanúgy jellegzetes kísérője volt a kisebb vízfolyásoknak az állandó vízborítású láp és mocsár. Ilyen lápterületek voltak a Szamos, a Kraszna, a Berettyó, a Marcal és még több kisebb vízfolyás, patak mellett. 2.2 A vízszabályozás feladata és módszereinek kialakulása A föld felszínén található természetes álló- és folyóvizek — mint azt már az előzőkben is láttuk — a legkülönfélébb geológiai, morfológiai, hidrológiai, hidraulikai, meteorológiai és biológiai tényezők hatása alatt állnak. Ezek a tényezők szabják meg elhelyezkedésüket, mozgásukat és a föld felszínén levő életre hasznos vagy káros
