Ihrig Dénes (szerk.): A magyar vízszabályozás története (OVH, Budapest, 1973)
Bevezetés
tartottak. A Zagyva, a Tárná, az Eger, a Sajó, a Hernád ősei egyenesen folytak a Jászságon, a Nagykunságon és a Hortobágyon át, a Bodrog ősei pedig a Tokaji-hegytől délre húzódó magasabb rögöktől keletre, a mai szatmári síkon és a Nyírségen rakták le nagy vastagságban a homokot. Ennek az üledéknek alsó része még Debrecen alatt is kavicsos. Az ,,Ös-Tisza", a Szamos, a Kraszna és az Ér egyesült vízfolyása, az Ér—Berettyó vonalában haladt, és egyesülve a Körösök vizével, az Aranka mentén az ,,Űs-Marossal" együtt érte el az alföldi mélyedést. Ebből aztán túlcsordult, és a Dráva, a Száva és a Duna ősével együtt a Vaskapunál hagyta el a Kárpát-medencét. 3. A negyedkorban, a pleisztocén korszak második felében, a közép és fiatal pleisztocénben (3. ábra), ismét megélénkülő és helyileg áthelyeződött hegység-szerkezeti mozgások voltak, amelyek újabb és gyors változásokat hoztak a medence vízrajzában. A kecskeméti süllyedők feltöltődése után a tőle nyugatra levő kisebb süllyedékek egymásután magukhoz vonzották az „Ös- Dunát", és a pleisztocén vége felé a Bugyi— Fülöpszállás—Kalocsa vonalban lesüllyedt medence végleg észak—déli irányúvá változtatta a folyását. Ebből a vízfolyásból a régi északnyugat—délkeleti medrekbe (pl. a Ko- lontóba) már csak igen nagy vízkor juthatott Duna-víz. A kalocsai süllyedékből kifolyó „Ös-Duna" vize hordta el a Dunántúlt és a Bácskát összekötő magasabb földfelszínt. Közben Bácska is megemelkedett, és ez végleg megszabta az „Ös-Duna" további észak—déli folyását. Ugyanekkor süllyedt meg ismét a Kisalföld is annyira, hogy az „Ös-Duna" hordalékát ismét felfogta, és így Budapesttől délre, a völgybe már csak homok jutott. Ez a homok a kalocsai süllyedék kavicsa felett 20—25 méter vastagságban található. Összehasonlítva most már a Kárpát-medence földtörténeti korszakokban bekövetkező változásait, a tengerborítottságból a szárazföldi vízrajzi állapotba való átmenet az alsó pliocén és a közép- és fiatal pleisztocén korszak között játszódott le. Szá- deczky K. E. szerint a pannonkori tenger és a pleisztocénkori folyóhálózat időszaka közötti átmenetet nem összefüggő édesvizű levantei tó, nem is száraz sivatagi éghajlat tölti ki, hanem a tenger átmeneti, ún. flu- vio-lakusztrikus — vízfolyásokkal összekötött tavak — vízrendszere. A Duna és a Tisza vízrendszere tehát — a geológia valószínűsítése szerint — a Pannon-tenger megszűnése után, a felső pliocén korszak óta mintegy 2—2,5 millió év alatt a földszerkezeti változások és feltöltődések következtében a fluvió-lakusztrikus vízrendszerből lassan és fokozatosan alakult ki, és az ősvízrajzi változások után mindkét folyó mai folyását már csak a holocénben alakította ki. A Duna mai völgyét az Alföldön kb. 8 ezer évvel ezelőtt foglalta el, amikor a széles völgyben medrét váltogató vízfolyást mai helyén, a völgy nyugati oldalán. Makád—Solt—Tolna vonalában kialakult legfiatalabb kis süllyedékek rögzítették. Ugyanakkor a Tisza, mely a Kárpát-medence keleti részének folyóit egyesíti, mai folyásával és mellékfolyóival együtt kb. 10 ezer évvel ezelőtt alakulhatott ki. Vízrendszerét a pleisztocén korszak végén a mai Tisza mentén keletkező kis mélyedések határozták meg, és a megemelkedéseknek, valamint süllyedéseknek sorozatával a holo- cén kezdetére vehette fel mai alakját. Ennek a kialakulásnak végeredményét a következőkben foglalhatjuk össze: Az Alsó- Körös, mely eddig az összes keleti vízfolyást magába vette, most a három Körös és Berettyó egyesülője lett. A Maros elhagyta régi, az Alsó-Körös felé tartó folyását, és önálló folyóvá vált. Az „Os-Tisza", a Szamos és Kraszna vizei pedig előbb északnak folytak, majd egyesültek és délnyugatnak fordulva a Bodroggal, Sajóval, Zagyvával megerősödve vették fel a már kialakult Köröst és a Marost, a mai Tisza két legnagyobb mellékfolyóját. A Tisza és a Maros a fiatal pleisztocén folyami hordalékába vágták be völgyüket. A Duna, a Tisza és főbb mellékfolyói — a kialakulásuk után — egyre hosszabbá váltak, és vízjárásuk egyre csendesebbé lett. Ekkor már a feltöltődés nem mindenütt tudta kiegyenlíteni a süllyedést, és különösen a peremeken nagy kiterjedésű mocsarak, lápok, mint amilyen a Hanság, a Szer- nye-mocsár, az Ecsedi-láp keletkeztek. A talaj felépítettségét illetőleg az Alföldön, a széleken inkább vízáteresztő kavicsok és homokok, beljebb kevésbé áteresztő homokok, és a folyók alluviumain agyagos kőzetek a jellemzők. Azokon a területeken, amelyeket a pleisztocén-végi kéregmozgások következtében a vízfolyások elkerültek, lösz keletkezett. A mélyebb, évezredeken át vízzel borított területeken pedig tőzeglápok vannak. A dunántúli dombvidék felszíni képződményeit is nagyjából azok a kőzettípusok jellemzik, melyek az Alföldét, azonban a negyedkori kéregmozgások következtében sokkal nagyobb változatossággal találhatók mint az Alföldön. A szél munkájának köszönik eredetüket a löszhátak és a futóhomok területek. A Balaton, Velencei-tó, és Fertő pleisztocénvégi kéregmozgások eredményei. A tőzeglápok pedig a Dunántúlon 12
