Ihrig Dénes (szerk.): A magyar vízszabályozás története (OVH, Budapest, 1973)
I. rész: A magyar vízi munkálatok rövid története különös tekintettel a vizek szabályozására - 4. A vizek szabályozása a XIX. század második felében és a XX. század elején (1850–1919)
kényszere is kevésbé volt érezhető: hazánk mai határai közötti 3,9 millió kh mezőgazdaságilag művelt területből alig negyedrész, 0,9 millió kh fekszik a Duna völgyében. A korábbi szabályozási munkák és a mezőgazdaságilag értékesebb, sűrűbben települt helyek védelmére emelt gátszakaszok — sokáig kielégítő védelmet látszottak nyújtani. Amikor a fejlődés során újabb és újabb veszélyeztetett területek védgátjainak kiépítésére került sor, tehát a hullámtér (az árvízi meder) és a tározótér csökkent, az árvízi maximumok pedig emelkedtek — újabb területek kerültek fenyegetett helyzetbe, és a meglevő gátak fejlesztése és fenntartása is egyre nagyobb feladatokat rótt az érdekeltekre. Ez az állapot a század második felében következett be, s az 1870-es évek ismétlődő árvizei hatására vált nyilvánvalóvá. Ekkor került sor a rendszeres szabályozási munkálatok megkezdésére és az árvédelmi társulatok megszervezésére. A történelmi előzmények szinte ballasztként érvényesültek a Duna-völgy szabályozási és ármentesítési munkálatainak fejlődésében. Bár az itteni társulatok viszonylag jórészt későn, 1880—1919 között alakultak s így a gátak jórésze már központi irányítással és a Tisza-szabályozás tapasztalatai alapján épült, a korábbi munkálatokhoz, a meglevő töltések vonalazásához való kényszerű alkalmazkodás itt sem tette lehetővé a szabályos árvízi meder kialakítását. A hajózó út megjavítása mellett a Duna- szabályozásnál a jégtorlasz-képződés veszélyeinek megszüntetése volt a fő szempont, ami az ármentesítés és a folyószabályozás kérdését szorosan összekapcsolta. Ezt a feladatot az adott körülmények között általában a lehető legeredményesebben sikerült megoldani. A reformkor vízügyi törekvéseinek és a kor gazdasági lehetőségeinek korlátáira jellemző a Közép-Duna — beleértve a pesti és a Pest alatti Duna-szakaszt is — szabályozásának elmaradása. Hiába sürgette már az 1830-as évek elején Győry Sándor, Gáthy Istoán a feladat megoldását, és az 1838-as nagy árvíz tragikus figyelmeztetése után hiába mutatta ki Vásárhelyi, hogy a jeges árvíz oka a Pest alatti szakasz elzátonyoso- dása volt, ami bármikor hasonló katasztrófával fenyegetheti a várost, sőt elkészítette a szükséges szabályozás tervét is (1842), — a munkálatok kivitelezésére nem kerülhetett sor. Az országgyűlés hiába foglalkozott ismételten a kérdéssel (1844), a munkálatok költségeinek fedezetét biztosítani nem sikerült, s így néhány kisebb helyi jellegű munkától eltekintve egészen 1870-ig semmi nem történt.98 1.42. ábra. Reitter Ferenc (1813—1878) A kiegyezés után Reitter Ferenc kezdeményezésének hatására ismét napirendre került a pesti Duna-szakasz szabályozásának kérdése. (42. ábra.) Az 1870. évi X. te. gondoskodott a fővárossá vált Budapest árvédelmét és gazdasági fejlődését biztosító folyószabályozási, rakpart- és kikötő építési munkálatok végrehajtásáról. Az 1871—1875 között 8,15 millió forint költséggel végrehajtott munkálatok során került sor a Soroksári Duna-ág elzárására (a gubacsi gát és zsilipjének megépítésével), a lágymányosi Duna-szakasz párhuzamművének kialakítására (ami azután lehetőséget adott a Lágymányos fokozatos feltöltésére), valamint a budafoki szakasz kimélyítésére. Ugyanekkor épültek ki a főváros városrendezési, esztétikai szempontból is kiválóan sikerült rakpartjai is. A munkálatok a legjobbkor készültek el, s az 1870-es évek legveszélyesebb árvize, az 1876. évi jeges árvíz pusztításaitól már megóvták a fővárost. Az alsóbb szakasz elfajult medre azonban számos jégdugót okozott, ami bebizonyította a Közép-Duna teljes hosszban való szabályozásának szükségességét. E munkálatokat az 1881. évi L. te. alapján a promontori ágtól Adonyig terjedő Duna-szakaszon 5,3 millió forint költséggel 1881—1885 között hajtották végre. A Közép-Duna további veszélyes alsó — Sió- és Dráva-torok közti — szakaszának 127
