Horváth László (szerk.): Halbiológia és haltenyésztés (Mezőgazda Kiadó, Budapest, 2000)

1. Biológiai alapismeretek - 1.1 Kiss István: A halak testfelépítése és biológiája

jók fészküket homokból készítik el (hazai képviselőik — a közönséges naphal és a törpeharcsák - a megfelelő aljzat hiányában nem tipikus formában mutatják a csoport szaporodási jellemzőit). Aspeleofil fajok ikráikat üregbe rakják, esetleg az üreg boltozatára fel is ragasztják azokat. Ez jellemző a folyami és tarka gébre, valamint a kö- löntefajokra.

Az ivadékhordó fajok közül hazánkban előfordul a szúnyogirtó fogasponty, amelynél elevenszülés alakul ki, a fejlődő utódok táplálása obiigát módon a petefészek szikanyaga segítségével megy végbe.

A hazánkban nem élő fajoknál az említetteken túl számtalan további szaporodási, ivadékgondozási stratégia alakult ki, amelyre itt nem tudunk kitérni.

1.1.10. Az ivarszervek felépítése

Az egyedfejlődés (ontogenezis) kezdetén (más gerincesekhez hasonlóan) az ivarszervek a gononephrotom ventromediális részéről ventrális irányban megjelenő hosszanti kettőzetből, a genitális redőből indulnak fejlődésnek. Ebben a kettőzetben helyezkednek el az ősivarsejtek. Az ősivarsejtek a fejlődés korai szakaszában elkülönülnek a csíralemezektől, azoktól függetlenül fejlődnek, majd bevándorolnak a fejlődő ivarmirigyek alapállományába. Az ősivarsejtek, a női vagy a hím ivarszerv további differenciálódása a fajok között különbségeket mutat. Az ivarszervek fejlődése szoros kapcsolatban áll a kiválasztó szervrendszer kialakulásával. A mezoder- mazsákok középső részéből (mesomer vagy gononephrotom) származik a vese hámja, kiválasztócsatomái, a Wolff-cső, a húgyvezető, a Müller-cső, a herecsövek, az ondóvezető.

A petefészek (ovarium) az ingoláknál, nyálkahalaknál páratlan, a porcos- és csontos- halaknál páros szerv. A csontoshalak petefészke tágas üregű, hártyásfalú zsák. Belső falából számos lamella indul ki, ezekről fűződnek le a petesejtek (ikrák) és a táplálásukat szolgáló és a peteburok kialakításában is részt vevő tüszőhámsejtek (nutritiv sejtek). A petevezető (oviductus) hiányzik az ingoláknál és a nyálkahalaknál, míg a porcoshalaknál és a tokféléknél az ősvese elvezetőcsatomájából levezethető Müller-csőből származik. A csontoshalak többségében a petevezető a petefészek elkeskenyedő, steril részéből jön létre (nem homológ más gerincesek Müller-csőből származó petevezetőjével). Tágult szakasza az „uterus”, amely egyes elevenszülőknél az utódok fejlődési helyéül szolgál. A csontoshalak közül nem alakult ki petevezető például az angolnaféléknél, a réti csíknál és a pisztrángféléknél, így az ovulált petesejtek a testüregbe kerülnek. Az ivarvezeték tipikus esetben a végbélnyílás után, a húgynyílás előtt önállóan nyílik a külvilágra, de előfordul húgyivarszemölcs is. Az ívási időszakban le nem adott ikrát a petefészek tüszőhámsejtjei és más, vándorlásra, fagocitózisra képes sejtek fokozatosan lebontják.

A valódi csontoshalak petefészkében a peték fejlődése lehet teljes mértékben szinkronizált (semelpar) is, ha valamennyi ősi ivarsejt végigmegy a fejlődés folyamatában, azaz mindegyik ivarsejt azonos fejlettségi állapotú. Ez az életükben egyszer szaporodó, majd elpusztuló fajokra (angolna, egyes lazacok) jellemző. A csontoshalak többsége azonban életében többször szaporodik, így petefészkében különböző fej48