Horváth László (szerk.): Halbiológia és haltenyésztés (Mezőgazda Kiadó, Budapest, 2000)
1. Biológiai alapismeretek - 1.1 Kiss István: A halak testfelépítése és biológiája
több fajnál (így a pontynál is) egy átmeneti szakasz is megfigyelhető. A disztális csatorna falát alkotó hámsejtek felszínéről szinte teljesen hiányoznak a mikrobolyhok. A Bowman-kapszulából kilépő vérerek kezdetben az elvezető csatornácskák proximális szakasza mellett haladnak, majd a hátulsó kardinális vénába csatlakoznak. Az elvezetőcsatorna-rendszer disztális szakasza vérellátását a farki vénából leágazó, a vese portális keringését kialakitó érrendszerből kapja. A disztális csatomácskákat körülvevő kapillárisok erei a vesét elhagyva még a húgyhólyagba is belépnek, majd a hátulsó kardinális vénába csatlakoznak. Az, hogy a vesetestecske és a proximális elveze- tő-csatomának a vérellátása más módon valósul meg, mint a disztális csatornáé és a húgyhólyagé, lehetővé teszi a veseműködés hormonális szabályozásának tagolását. A farokveselebenyekből kilépő kétoldali, Wolff-csőből kialakult húgyvezeték (ureter) közös húgycsőben folytatódik, amin húgyhólyag is lehet. Ez utóbbi nem homológ a fejlettebb gerincesek hasonló nevű szervével. Az édesvízi halak ozmoregulációja eltér a tengerben élőkétől. Az édesvíziek hipotó- niás közegben élnek, így a bőrön és a kopoltyún át jelentős mennyiségben jut be víz a szervezetbe. Vizet nem isznak és a veséken keresztül jelentős mennyiségű hipotóniás vizeletet adnak le. Ennek megfelelően veseglomerulusaik jól fejlettek. A tengerben élő halaknak a vízveszteségüket kell megakadályozniuk, ezért vizet isznak és veséjük kevés vizeletet állít elő. A felesleges sómennyiség eltávolítása is a vesén keresztül megy végbe. Egyes fajok a víz sótartalmának változásait széles határok között tolerálják (eury- halin), míg mások csak kisebb ingadozásokat képesek elviselni (stenohalin). A Salvelinus, Salmo és Oncorhynchus nemek anadrom fajai juvenilis életszakaszukban az ozmoregulációs működésükben feltűnő változáson mennek keresztül a tengerbe történő vándorlást megelőzően. Az édesvízi juvenilis alak a transzformáció előtt a tengervizet viszonylag rosszul képes tolerálni, nem tudja fenntartani a szervezet optimális ozmotikus viszonyait, a megfelelő ionösszetételt. Ennek eléréséhez bizonyos időnek (általában néhány nap vagy hét) el kell telnie, így alakul ki a tengervízhez adaptálódott juvenilis alak. Amennyiben valamilyen ok miatt nincs meg a lehetőség a fokozatos átállásra, úgy az utódok pusztulása jelentős lehet. Ennek az édesvízi szaporítás és tengerben történő felnevelés halgazdálkodási gyakorlatában komoly ökonómiai kihatásai lehetnek. A halak kiválasztásában szerepet játszik a testfelszínt boritó nyálkás hámréteg, a szájgaratüreg hámja és a kopoltyú is. Főleg az ammónia és a karbamid eltávolítását végzik. Ha a vízben magas az ammónia- vagy az ammóniumszint, és így gátolt az ammónia leadása, akkor a kopoltyúhám károsodik, a légzés akadályozott. A kopoltyúlemezkék hámrétegében (elsősorban a lemezkék tövében) kloridsejtek (iono- cyták) ülnek. Apikális részükön mikrobolyhok (édesvíziek) vagy beöblösödések (tengeriek) növelik a felszínt. Ezek a sejtek elsősorban a kloridionok felvételére, illetve leadására képesek. Igen sok mitokondriumot tartalmaznak, magas metabolitikus aktivitást mutatnak. Diadrom fajoknál mindkét funkciót betöltik, kloridion-leadásuk különösen kifejezett a tengeri halaknál. Az édesvízben növekvő angolna kloridsejtjei igen fejletlenek mindaddig, amíg szaporodási vándorlása során el nem éri a tengert. A kloridsejtek napokon belül aktiválódnak, számuk jelentősen megnő, és egy hónap múlva a kopoltyú felépítése már a tipikus tengeri halakra jellemző szerkezetet és működést mutatja. A porcoshalaknál és a maradványhalnál az utóbélhez kapcsolódó speciális rektális mirigyek is részt vesznek a kiválasztásban. 45
