Horváth László (szerk.): Halbiológia és haltenyésztés (Mezőgazda Kiadó, Budapest, 2000)

1. Biológiai alapismeretek - 1.1 Kiss István: A halak testfelépítése és biológiája

ségén alapszik. A gázcsere hatásfokát növeli, hogy a lamellákban a vér áramlási iránya ellentétes a lemezkék között átfolyó víz haladási irányával, így a vérsejtek bármely pillanatnyi tartózkodási helyükön az alacsonyabb parciális nyomás miatt képesek oxigén felvételére (ellenáram elve). A lemezkékben áramló vér a vízben lévő oxigénnek akár 75—80%-át is képes kivonni, de a fajok között eltérések adódnak. A com- pó például a kopoltyúján áthaladó víz oxigéntartalmának valamivel több mint 50%- át tudja felvenni. A kopoltyúk a vért a szívből kiinduló ventrális aortából leágazó felszálló (afferens) artériákból kapják. A lemezkékben a vér vagy kapillárisokban vagy öblökben (sinus) áramlik (mikrocirkuláris rendszer). Az oxigénnel dúsított vér a ko- poltyúívekből kilépő leszálló (efferens) erekből a háti aortába, innen a test különböző részeibe kerül.

A légzés a légzőizmok és a kisegítő készülékek összehangolt, ritmikus működése révén valósul meg. Egy 1 kg tömegű ponty egy óra alatt közel 30 liter vizet áramoltat át a kopoltyúján. Belégzés alkalmával a nyelvcsonti készülék lesüllyed, a kopol- tyúkészüléken lévő szűrőkészülék (szelepszerűen működő kopoltyúfésűk) zár, így a nyitott szájon át beáramlik a víz. Ezt követően a nyelvcsonti készülék megemelkedik, a szájbillentyű zár, a kopoltyúfedő megemelkedik, a szűrőkészülék nyit, de az operkulum bőrlebenye még zár. Ekkor a szájüregből a kopoltyúüregbe áramlik át a víz, és megtörténik a gázcsere. Kilégzés alkalmával a szűrőkészülék zárt, a kopoltyúfedő lesüllyed, így üregének térfogata csökken, és a kinyíló bőrlebeny lehetővé teszi a víz távozását. Az előbbi szakaszokra tagolás azt a hamis elképzelést sugallja, hogy a vízáramlás nem folytonos. A valóságban az egész légzési ciklus alatt a víz áramlása szinte folytonos. A légzőmozgások összehangolását idegi szabályozás biztosítja. Központja a nyúltagyban van, az oxigén- és szén-dioxid-receptorok a kopoltyúk felületén, a garat falában, az artériás és vénás véredényekben, míg a mechanorecep- torok a légzőizmokban találhatók. A légzőmozgások a lassan úszó vagy fenéklakó fajoknál erőteljesek, míg a gyors úszásúaknál (például lazacok, makrélák) a szinte folyamatos vízáramlás miatt alig kifejezettek.

Az oxigénfelvételt számos tényező befolyásolhatja. Ezek közül elsődleges a víz oxigén- és szén-dioxid-tartalma. Az édesvizek oxigéntartalma ingadozó, míg a tengerekben sokkal kiegyenlítettebb. További módosító tényezők a víz pH-értéke, bikarbo- nát-tartalma, ozmotikus koncentrációja, hőmérséklete és a vízáramlás sebessége, valamint a hal egyedi, pillanatnyi állapota. Az oxigénfogyasztás változik az egyedi élet során is, a fejlődés kezdetén igen magas, később gyorsabban, majd lassabban csökken. Napszakos ingadozás is megfigyelhető az oxigénfogyasztásban. A rajban élő halak oxigénszükséglete azonos testtömegre vonatkoztatva alacsonyabb értékű, mint a magányosan élőké.

A halak oxigénigénye fajonként is eltérő. Igen magas oxigénkoncentrációt igényelnek a tokfélék, a lazacfélék, a menyhal, a csapósügér és a süllő. Közepesen igényes például a balin, ennél is kevesebbel beéri a csuka, a harcsa, a rózsás márna. Igen csekély oxigéntartalmú vizekben is megél a ponty, a compó, a vörösszárnyú keszeg és más keszegfajok is, a törpeharcsa, a réti csík, az ezüstkárász. Az állóvízi fajok számára általában a 3-8 mg/1 oxigéntartalom, a folyamiaknál viszont 5-9 mg/1 érték a kívánatos. A folyóvízben élőknél az oxigéntartalom 3 mg/1 érték alá csökkenése gyakran letális, míg az állóvíziek az 1 mg/1 érték alatt is életben maradhatnak. Az ala37