Horváth László (szerk.): Halbiológia és haltenyésztés (Mezőgazda Kiadó, Budapest, 2000)
1. Biológiai alapismeretek - 1.1 Kiss István: A halak testfelépítése és biológiája
di csontoshalaknak a húgy- és ivamyílástól elkülönült végbélnyílása van. Előfordul, hogy a végbél, a húgy- és ivarnyílás találkozása kisebb közös mélyedésben, árokban figyelhető meg a testfelszínen (például a pontyban), amely azonban nem egyezik meg a kétéltűek, a hüllők vagy a madarak kloákájának felépítésével. 1.1.6. A légzés szervrendszere A halak igen változatos formában oldották meg a szervezet számára szükséges oxigén felvételének problémáját. A legtöbb hal a vízből veszi fel az oxigént, amelyre a kopoltyúja vagy egyéb hámfelülete specializálódott. A filogenetikailag ősibb csoportok képviselői, valamint az alacsony oxigéntartalmú és a kiszáradás veszélyének kitett vizekben élő fajok egy része a légköri oxigént is képes hasznosítani. Amíg a levegőben 20 °C-on 250 mg oxigén van literenként, addig az édesvízben átlagosan 9,4 mg, a sós vízben 7,6 mg. Az alacsony oxigéntartalom miatt nagy respirációs felület és igen hatékony gázcsere szükséges, amit az entodermális garathám eredetű kopoltyú felépítése és működése lehetővé is tesz. Az előbél falában kitüremkedések (ko- poltyútasakok), a test felszínén vele szemben ektodermális betüremkedések (kopol- tyúbarázdák) keletkeznek, majd összeérve nyílást (kopoltyúrés) hoznak létre. Az ingolák és nyálkahalak légzőszerve még csak kopoltyútasakok alakjában differenciálódott, amelynek kis nyílása van a külvilágra. A porcos- és csontoshalaknál a kopol- tyúrések közötti válaszfalban létrejönnek a kopoltyúívek (branchialia). A porcoshalaknál, ellentétben a csontoshalakkal, még nem alakult ki egységes kopoltyúüreg, mivel a válaszfalak különálló kopoltyúüregeket határolnak el egymástól, valamint azokat kopoltyúfedő sem takarja. A csontos halak légzőszervében a kopoltyúrések közötti válaszfalak (interbranchialis septum) elcsökevényesedtek, ami megkönnyíti a vízáramlást, növeli a légzés hatékonyságát. A kopoltyúívek garat felőli oldalán fajoktól függő felépítésű szűrőrendszer, kopoltyúfésűk (spinae branchiales) alakulnak ki. Ezek védik a kopoltyúlemezeket a sérülést okozó idegen testek bejutásától, illetve a táplálkozásban van szerepük. A planktonfogyasztó fajoknál hosszúak, sűrűn állók, míg a ragadozóknál rövidek, erősek. A kopoltyúíveken ülnek a kopoltyúlemezek (kopoltyúfilamentumok), ezeken a lemezkék (légzőlamellák), melyek összfelülete igen nagy (9. ábra). Tipikus esetben egy 1 kg tömegű hal légzőlemezkéinek összfelülete elérheti a 18 000 cm2-t. A lemezkék száma az igen jól úszó fajoknál (például tonhalak) meghaladhatja az 5 millió darabot is. A kopoltyúív többnyire csontos váza és a rajta ülő lemez porcos támasztéka között közelítő és távolító működésű izomnyalábok létesítenek kapcsolatot, ezek a lemezek mozgatását biztosítják. Az ellenoldali lemezeket egymáshoz közelitve a víz szabadabban áramlik, míg azokat egymástól tá- volítva fokozottan kényszerül a lemezkék között áthaladni, így biztosítja a hatékonyabb gázcseréhez szükséges folyamatos vízáramot. Az álkopoltyú bilaterálisán elhelyezkedő páros szerv, az első funkcionáló kopoltyúív előtti zsigerív maradványa, amelynek szerepe nem teljesen tisztázott. Az első és második zsigerív közötti nyílás maradványaként megfigyelhető fecskendőnyílás (spiraculum) a porcoshalakban és a tokfélékben szoros kapcsolatban áll az álkopol- tyúval, míg a valódi csontoshalaknál helyzete a fecskendőnyílás hiányában módosul. 35
