Horváth László (szerk.): Halbiológia és haltenyésztés (Mezőgazda Kiadó, Budapest, 2000)
1. Biológiai alapismeretek - 1.1 Kiss István: A halak testfelépítése és biológiája
A gerincoszlopot alkotó csigolyák teste a legtöbb fajban elől-hátul vájt (amphycoel). Testszelvényenként általában egy csigolya van, de porcoshalaknál előfordul, hogy kettő. Ingoláknál hiányzik a csigolyatest, a porcos idegívszár viszont megfigyelhető. Nyál- kahalaknál a gerincoszlop hiányzik, a gerinchúrt porcos hüvely veszi körül. A porcoshalak közé tartozó tömörfejűeknél nincs, a cápáknál már van erősen kalcifikálódott csigolyatest, az ideg és ivszárak is megfigyelhetők. A csigolyatestek összekapcsolását az elülső és hátulsó izületi nyúlványok végzik. Többnyire kis méretűek, de az igen jól úszó fajoknál (tonhalak, makrélák) fejlettek, és megakadályozzák a gerincoszlop nagyobb mértékű elhajlását is. A gerincoszlopot felépítő csigolyák száma az ősibb testfel- építésűeknél általában magasabb, mint a magasabb fejlettségű csoportoknál. A lazacféléknél például 60 körüli, a sügérféléknél 25-30 közötti. Az igen hosszú testű fajokban, mint például a tüskésangolnákban számuk elérheti akár a 700-at is. Csontoshalaknál a koponyához kapcsolódó néhány nyakcsigolya (vertebrae cervicales) összenövéseket, alaki módosulást mutat. Feladatuk a gerincoszlop koponyához kapcsolása. A hátcsigolyák (vertebrae thoracales) dorzális részéről kiinduló idegívszárak (neurapophysis) a gerincvelőt veszik körül, majd összeolvadva a felső tövisnyúlványban (processus spi- nosus superior = neurospina) folytatódnak. Ez a hátizmok tapadási helyéül és az úszósugarat támasztó csontok támasztékául szolgál. A csontoshalak csigolyájának testéből készített csiszolat alkalmas az életkor megállapítására. A csontcsiszolatokat (csigolya, hallókövek) mikroszkóppal áteső fényben, a csontfelületek (operkulum csont) növekedési vonalait polarizált fényben lehet vizsgálni. A hátcsigolyák ventro-laterális részéről rövidebb harántnyúlványok (parapophysis) indulnak ki, ezekhez kapcsolódnak a bordák. A harántnyúlványok nem feltétlenül olvadtak össze a csigolya testével. A halak valamennyi bordája lengő típusú (costae fluctuantes). Megkülönböztetünk alsó állású, hasi (ventralis) bordákat, amelyek a csontoshalaknál tipikusan jellemzőek, és kialakulásuk a harántnyúlványokból vezethető le. Ezek a hashártya alatt futnak az izomszelvények közötti kötőszövetes sövényekben. A felső állású, háti (dorsalis) bordák a horizontális intermuscularis septumban futnak. Kapcsolódhatnak a csigolyához vagy a hasi bordához is. Jellemző a porcoshalaknál, de számos tengeri csontoshal bordái is ilyenek. A bojtosúszósoknál mindkét bordatípus megfigyelhető. A heringfélék és pisztrángfélék képviselőinél a tipikus hasi bordákon túl a háti bordák kezdeménye is azonosítható. Több fajban hiányoznak a bordák (lásd angolna). A hátcsigolyák után általában egyetlen átmeneti formát mutató ágyékcsigolya (vertebra lumbalis) következik, amelynek hasi felén már kialakult a vérívszár (haemapo- physis). Bordák nem kapcsolódnak hozzá. A farokcsigolyák (vertebrae coccigicae) vérívszárai az alsó tövisnyúlványban (processus spinosus inferior) végződnek. A vérivszárak által alkotott tágasabb üregben fut a farokartéria. A farokcsigolyák felső és alsó nyúlványai jó tapadási helyet és támasztékot szolgáltatnak a mozgásban igen fontos szerepet játszó farokizmoknak. A csigolyák ideg- és vérívszárai porcos eredetű csontosodással, míg a felső és alsó tövisnyúlványok és a bordák kötőszövetből kiinduló csontosodással képződnek. Az úszósugarak az alapjukon lévő porcos eredetű támasztócsontokhoz (pterygio- phora) kapcsolódnak. Embrionálisán három elemből állnak. A legnagyobb méretű proximális elem mélyen benyúlik a csigolyák felső tövisnyúlványai közé. A középső elem mozgathatóan kapcsolódik a proximális elemhez és másik végén a disztális 27
