Horváth László (szerk.): Halbiológia és haltenyésztés (Mezőgazda Kiadó, Budapest, 2000)
2. Tenyésztési alapok - 2.4 A hazánkban tenyésztett halfajok
A halastavi kacsatenyésztés néhány évtizeddel ezelőtt igen divatos és sok esetben többféle hasznot is hajtó tevékenységként indult. A sekély és nagy kiterjedésű halastavakban viszonylag nagy kacsaállományokat lehetett felnevelni, ami önmagában is szép jövedelmet biztosító tevékenység volt. A haltenyésztés szempontjából is számos előnyt ígért ez az integrált állattenyésztési eljárás. Mindenekelőtt a folyamatosan, kis adagokban és diszpergálva bejutó, növényi tápanyagokban és szerves törmelékben igen gazdag kacsatrágya volt az a tényező, ami kívánatossá tette a kacsaállományok jelenlétét, főként a polikultúrás né- pesítésű halastavakon. Az intenzív trágyaellátás eredményeként az elméletileg feltételezett, látványos planktongyarapodás be is következett, amit elsősorban a változatos táplálkozású, növényevő halfajokat is magában foglaló termelési szerkezetek tudtak jól hasznosítani. A kacsa-hal integrációnak azonban hamarosan megmutatkoztak a hátrányai is, amelyek esetenként súlyosabbaknak bizonyultak, mint az előnyök. A kacsatartás oldaláról kiderült, hogy a külterjes tartási feltételek mellett szinte lehetetlen megfelelő állat-egészségügyi szabályokat érvényesíteni. A szabadon mozgó vadmadár-állomá- nyoktól gyakorta kaptak a háziasított és bizonyos betegségekre fogékonyabb házi kacsák különböző végzetes kimenetelű fertőző betegségeket, amelyek ellen a terepen nem lehetett védekezni. Az is hamar kiderült, hogy a haltenyésztés szempontjából is több súlyos nehézséggel kell szembenézni. A tenyésztők a nagyobb haszon reményében gyakran túlzottan sok kacsát telepítettek egy-egy tóba, aminek az lett a következménye, hogy a tó nem bírta feldolgozni a folyamatosan érkező szerves anyagot, s miután ez már szennyezésként hatott a tavi ökoszisztémára, abban kedvezőtlen folyamatok indultak el (pl. korai vízvirágzások, káros gázképződés stb.). Külön gondot jelentett a tó iszapjának állandó túlterhelése. A folyamatosan képződő kacsatrágya egyre nagyobb arányokban halmozódott fel a vízben az évek folyamán, és főként azokban a tavakban, amelyeket nem lehetett szárazon tartással megújítani, igen mély és egyre veszélyesebb szerves iszapréteg halmozódott fel. Ebben a laza, gyakorta anaerob iszapban könnyen bekövetkeztek a káros gázfelszabadulások és ennek következtében a halmérgezések. Különösen veszélyes volt az a tény, hogy a kacsák, melegvérű állatok lévén, akkor is folyamatosan termelték a trágyát, amikor a hűvösebb periódusokban a tavi anyagforgalom a lehűlő vizekben lelassult. A jelentkező nehézségek kiküszöbölésére a kutatók (elsősorban a szarvasi HAK1- ban Szalay és Müller) kifejlesztették azt a váltógazdálkodást, amelyben a néhány éves hal-kacsa integrációt egy vagy több ciklusú, évekre nyúló növénytermesztési fázis követte (rizs, kukorica, pillangósok stb.), amely alatt a talaj tápanyag ellátása és szervesanyagszintje megújult és ismét alkalmassá vált a hal-kacsa nevelésre. Sajnos ehhez az impozáns technológiához igen nagy erőgépi háttér kellett, annak minden járulékos terheivel együtt, ugyanis a tavat komoly földmunkával alkalmassá kellett tenni mind a rizstermesztésre, mind a szárazföldi növénykultúrák termesztésére. A szakma nem volt felkészülve ennek a sokirányú szaktudást, gazdag gépparkot és infrastruktúrát feltételező kombinált technológiának a befogadására, ezért nem is terjedt el a gyakorlatban. A folyamatosan jelentkező, többirányú kedvezőtlen tapasztalatok lassan a halastavi kacsatartást is kiszorították a gyakorlatból, és ma csak elvétve és kis mennyiségben alkalmazzák. 268
