Horváth László (szerk.): Halbiológia és haltenyésztés (Mezőgazda Kiadó, Budapest, 2000)

2. Tenyésztési alapok - 2.2. A haltenyésztés története

A tenyésztéssel egy időben elkezdődő háziasítás (domesztikáció) a pontyfajnál eltérő módon alakult. Kontinensünkön a háziasított nemesponty kialakulásához vezető céltudatos, hosszú időszakra szóló tenyészszelekciót a középkori kereszténység egyházi centrumaiban (kolostorok, apátságok halastavain) tevékenykedő szerzeteseknek köszönhetjük. Ezek a pontytenyésztési centrumok a mai Németország és Csehország területén működtek. A papság a haltenyésztést a keresztény vallás böjti ételekre vonatkozó előírásai miatt (halat a húsmentes böjti időszakban is fogyaszthattak), valamint szórakozás céljából (a sporthorgászat első írásos bizonyítékai) kedvelte. Művelői, akik maguk is a papság köréből kerültek ki, megfigyelték a különböző halfajok szaporodását, kimunkálták az utánpótlás biztosításához szükséges szaporítás egyszerű eljárásait, tanulmányozták halaik táplálkozási szokásait, kifejlesztették a tenyésztéshez szükséges műszaki berendezéseket (pl. a máig barátzsilipnek nevezett egyszerű és célszerű építményt, amely a lecsapolható halastavak vízkormányzását teszi lehetővé). A haltenyésztéssel kapcsolatos első európai írásos emlék Dubrávius cseh püspök tollából származik a XVI. század közepéről.

Ázsiában (elsősorban Kínában, illetve Indiában) a halastavak benépesítésére szolgáló utánpótlást a természetes ivóhelyeken gyűjtött ivadékok biztosították, ezért az európaihoz hasonló szintű szelekcióra és ebből eredően kultúrfajták kialakítására nem kerülhetett sor. Ott tehát az őshonos ponty alfaj vad, csak részben domesztikált változatát (big belly) tenyésztették a legutóbbi időkig, együtt tenyésztve azt más őshonos, főként növényi tápanyagokat hasznosító, nagyra növő pontyfélékkel (Kínában a növényevő halfajokkal, az amurral és a két busafajjal, míg Indiában az ott őshonos rokon fajokkal: labeo-, rohu-, catlafajokkal).

2.2.1. Hazai történet

Magyarországon a honfoglalástól kezdődően vannak halászattal kapcsolatos adataink. Tudatos tenyésztésről azonban a múlt század közepéig aligha beszélhetünk, erre nem is volt szükség, hiszen hazánk vizeinek halgazdagsága természetes úton keletkezett.

A Kárpát-medencében a természeti feltételek és a vízrajzi viszonyok számos őshonos halfaj szaporodásához igen kedvezőek voltak. A környező magas hegységekből nagy mennyiségben az alföldre leérkező csapadékvizek a sík területeken évente több alkalommal is hatalmas árvizeket okoztak. Az elárasztott területek ideális halbölcsők voltak, a benövényesedő, lapos, könnyen felmelegedő és természetes táplálékban gazdag vizes-mocsaras rétek, láposok kedveztek számos halfaj szaporodásának. Az árvizek levonulásával a halállományok a folyókba és tavakba húzódtak visz- sza. Ennek eredményeként a Kárpát-medence vizei legendás halgazdagságukról voltak híresek.

Korai történelmünkből írásos adataink vannak arról, hogy István és az őt követő királyaink a kereszténység meghonosodásának idején és később is, halban gazdag vizeket és halászati jogokat adományoztak az apátságoknak és a püspökségeknek.

Mátyás király olasz mintára már haltároló tavakat építtetett a visegrádi királyi vár környékén. Abban az időben, különösen a mai Szigetközben lévő, hires vizaívó he218