Horváth László (szerk.): Halbiológia és haltenyésztés (Mezőgazda Kiadó, Budapest, 2000)
2. Tenyésztési alapok - 2.2. A haltenyésztés története
lyeken (ezek azóta már a megépített vízlépcsők és gátak eredményeként régen megsemmisültek) halászták, tárolták és esetenként, királyi ajándékként, az európai uralkodók udvaraiba szállították a Fekete-tengerből ívásra felvándorló hatalmas vizákat és tokhalakat. A máig meglévő tatai Öreg-tavat Zsigmond királyunk szintén főként haltárolási célból létesítette. A múlt század második felében hatalmas méreteket öltő folyamszabályozási munkák kétségtelenül óriási fejlődést jelentettek a nemzetgazdaság számára, azonban, mintegy kedvezőtlen mellékhatásként, természetes vizeink halgazdagságának lassú pusztulását is eredményezték. Megszűntek a hatalmas árvizek, a gátak közé szorított folyókban a halak élettere leszűkült és egysíkúvá vált. A halászat és az ezzel összefüggő ősi foglalkozások fokozatos sorvadásnak, pusztulásnak indultak. A népesség táplálkozási szokásai is kezdtek lassan átalakulni, a halak egyre inkább elvesztették azt a kitüntető helyüket, amelyet korábban betöltötték. Ezt a káros folyamatot elsőként talán Herman Ottó ismerte fel, és igyekezett a lehetőségekhez képest orvosolni azt. Hatalmas gyűjtőmunkával, a megsemmisülés előtti utolsó pillanatokban gyűjtötte össze az ősi magyar halászat módszereit, néprajzi és kultúrtörténeti vonatkozásait (A magyar halászat könyve). Nagy tudósunk nem elégedett meg a kihalásra ítélt ősi foglakozás ismeretanyagának feltárásával és összegyűjtésével, hanem megpróbálta megmutatni a megoldás útját is egy másik, kevésbé terjedelmes, de a haltenyésztők számára legalább olyan értékes művében (A halgazdaság rövid foglalatja). Herman Ottó világosan felismerte, hogy a halászatot ért veszteségeket, az egyre csökkenő halzsákmányt csak céltudatos tenyésztési tevékenység megszervezésével lehet némileg csökkenteni. Gyakorlati tenyésztési tudnivalókat taglaló művében a szerző nagy terjedelmet szentel az akkor újdonságnak számító kistavas halszaporítási módszer leírásának, amelyet Dubics Tamás dolgozott ki. Dubics megfigyelte a pontyok ívását a természetes ártéri ívóhelyeken, majd az ott uralkodó környezeti viszonyokat (sekély vízmélység, füves aljzat) leutánozta mesterségesen épített kis íva- tótavakban. Az ívatóstavakba tavasszal kihelyezett érett pontyok ugyanúgy leívtak, mint a természetben a folyók elárasztott árterein. Ezzel megszületett az a korabeli módszer, amelynek segítségével az épített halastavak számára biztonságosan elő lehetett állítani a pontyutánpótlást, a mindenkor szükséges „vetőmagot”. A Dubics-féle kistavas ívatás szerte a világon, Európában pedig szinte kizárólagosan, hosszú évtizedekig, egészen a keltetőházi pontyszaporítás térhódításáig a leghatékonyabb és legelterjedtebb pontyszaporító eljárássá vált. A kiegyezés után a századvégi Magyarországon a nagy gazdasági fellendülés idején, éppen Herman Ottó munkássága eredményeként, a tőkeerős nagybirtokosság körében divatossá vált és fellendült a halastavak építése. Betelepítették a cseh-német eredetűjói növekedő nemesített pontyállományokat, szaklapot adtak ki (Halászat), tehát megindult egy erőteljes fejlődés ebben az igen speciális állattenyésztési ágazatban is. Már az 1888. XIX. te. - amely az 1874. évi porosz halászati törvény rendelkezéseit adaptálta - megkülönböztetett halászati szempontból nyílt és zárt vizeket. Zárt vizek voltak a mesterséges halastavak és az olyan vizek, amelyekből a halak egy másik haltartó vízbe nem juthattak át. Minden egyéb víz nyílt víznek minősült. Ezeken a tör219
