Horváth László (szerk.): Halbiológia és haltenyésztés (Mezőgazda Kiadó, Budapest, 2000)
2. Tenyésztési alapok - 2.2. A haltenyésztés története
2.2. A haltenyésztés története Az emberi civilizáció hajnalán a vadászat mellett az egyik legősibb foglalkozás a halfogás, a halászat volt. A tengerek és édesvizek természetes halállományának megfogására a különböző korok és kontinensek ősi kultúráiban elődeink leleményes módszereket alkalmaztak a legkülönbözőbb csapdázási és mérgezési eljárásoktól a vadászatszerű szigonyozáson át a változatos hálótípusokkal történő halfogási eljárásokig. Napjaink természeti népeinél ezen ősi halfogási technikák közül számos ma is használatos. Ezekből a kezdetleges módszerekből alakultak ki az emberiség fejlődésének hosszú évezredei alatt napjaink hatékony halászati technikái a radaros halraj felderítéstől az elektromos és a csábító ízanyagokra alapozott horgászati eljárásokig, a folyókat teljesen elre- kesztő hatékony halcsapdarendszerektől a mélytengeri hálós halfogási technikákig. A különböző élőhelyek halállományainak megfogására irányuló eljárások közös tulajdonsága, hogy mind a vadon élő, természetes viszonyok között szaporodó és növekedő halállományok zsákmányul ejtését célozza. Ez a kétségtelenül igen izgalmas és változatos halászati tevékenység nem tekinthető haltenyésztésnek, ezért ebben a könyvben ezt részletesen nem tárgyaljuk. A haltenyésztés, mint tudatos és tervszerűen végzett állattenyésztési tevékenység, abban különbözik a fentiektől (a szűkebb értelemben vett halászattól), hogy a különböző társadalmak egyes embercsoportjai táplálékszükségleteik kielégitésére olyan környezeti viszonyokat teremtenek, amelyben bizonyos halfajok jól érzik magukat, ott növekednek, szaporodnak, végső soron emberi fogyasztásra alkalmas termékeket (halhús, halikra stb.) termelnek. A tenyésztést irányító szakembereknek olyan ismeretekkel kell rendelkezniük, amelyek biztosítják a tenyészcél (leggyakrabban a táplálékként elfogyasztható halhús) gazdaságos előállítását. Ebben az értelemben tudatos haltenyésztési tevékenységgel először az ókori kínai és a római birodalomból származó írásokban találkozunk. A haltenyésztés tehát két kultúrközpontból eredeztethető. A Római Birodalomban kezdetben a halgazdag vizekből begyűjtött fölösleges halzsákmányt tárolták, azok elfogyasztásáig. Megfigyelték, hogy néhány jól alkalmazkodó halfaj ezekben a nagy haltárolókban (piscinák- ban) szaporodni és növekedni is képes volt. Később tudatosan teremtettek olyan feltételeket, amelyek kedveztek a halak növekedésének, majd szaporodásának, tehát megjelentek a céltudatos haltenyésztés első csírái. A Kinai Birodalomban a nagyobb népsűrűség és az ebből következően megnövekedett fehérjeigény kielégítésére már időszámításunk előtt 2000 körül tudatos tavi haltenyésztés folyt. Az európaitól eltérő természeti környezet eltérő tenyésztési rendszer kialakulását eredményezte. A Délkelet-Ázsiában őshonos, növényevő halfajokban gazdag halfauna szélesebb fajválasztéka is kedvezett a magas színvonalú kínai haltenyésztés korai kialakulásának. Érdekes egybeesés, hogy a ponty- (Cyprinus carpio) faj mindkét kultúrcentrumban hamar az érdeklődés középpontjába került, számos előnyös tulajdonsága miatt. A két kultúrkörben azonban a ponty jelentősége sokban különbözött. Míg Európában ez a faj főhallá vált, addig Kínában és általában Ázsiában több rokon faj között fontos, de nem domináns szereplő maradt. 217
