Horváth László (szerk.): Halbiológia és haltenyésztés (Mezőgazda Kiadó, Budapest, 2000)
1. Biológiai alapismeretek - 1.4 Orbán László: Molekuláris eljárások alkalmazása a haltenyésztésben
gyón megközelítette a lehetőségek határait. Ugyanakkor számos olyan fajt ismerünk, mely kiváló alanya lehetne a tenyésztésnek, de nincs rá kidolgozott, optimalizált tenyésztési technológia. A fajok változatossága miatt az eljárások egyik tenyésztett halfajról a másikra történő átvitele csak kísérletes úton, hosszú évek, nem ritkán évtizedek munkájával oldható meg. Ezért kevés a remény arra, hogy csupán a klasszikus tenyésztési eljárások alkalmazásával vagy azok továbbfejlesztésével ugrássszerű fejlődést lehessen elérni a haltenyésztésben, akár a ma halpiacának legkeresettebb fajaira, akár a jövőben a tenyésztésbe bevonható fajokra tekintünk. A molekuláris biológia számos olyan lehetőséget kínál, melyek jó esélyt nyújtanak a termelési technológiák hatékonyabbá tételére. Az alábbi alfejezet a haltenyésztés, halászat vagy halbiológia azon problémái közül emel ki néhányat, amelyek megoldását a molekuláris eljárások lehetővé tehetik vagy éppen megkönnyíthetik. A számba vett problémák ugyan általánosak, a világ bármely pontján felmerülhetnek, de tárgyalásuk során - ahol lehetőség volt rá - igyekszünk kitérni hazai vonatkozásokra. 1.4.4.1. Halfajok és hibridjeik azonosítása A halfajok azonosításának problémája elsősorban a természetes vizek halászatában jelentkezik. Számos olyan családot (rendet) ismerünk a halak között, melynek fajai morfológiai bélyegek alapján igen nehezen különíthetőek el egymástól az egyedfejlődés első néhány hónapja során (néha kifejlett egyedek esetében is). Amennyiben ezek a fajok életképes és szaporodásra képes hibrideket is képeznek, a külső tulajdonságok analízisével az egyedek eredete legfeljebb becsülhető, pontosan azonban nem határozható meg. Jellemző példa egy ilyen szituációra pettyes busa (Aristichthys nobilis) és fehér busa (Hypophthalmichthys molitrix), melyek életképes, sőt szaporodásra is képes hibridet hoznak létre. Hasonló problémákat okoz a Balaton négy domináns keszegfaja: a dévérkeszeg (Abramis brama L.), a karikakeszeg (Blicca bjoerkna L.), a bodorka (Rutilus rutilus L.) és vörösszámyú koncér (Scardinius erythrophtalmus L.), melyek egyedeit lárva- és ivadékkorban nem vagy csak nagy hibaszázalékkal lehet elkülöníteni. Egy megfelelően hatékony és biztos molekuláris eljárás nagyban megkönnyíthetné a halbiológusok azon erőfeszítéseit, hogy a ponty táplálék-konkurrenseként számon- tartott keszegfajok aktuális részarányát a balatoni békéshal faunában az ívást követően minél előbb meghatározzák. Az ilyen molekuláris taxonómiai eljárás fogyasztóvédelmi célokra is alkalmazható lenne, hiszen félig vagy teljesen konyhakész termékek (pl. fagyasztott halhús) származását is lehetne vele igazolni illetve cáfolni. A halfajok gyors molekuláris azonosítására elsősorban azok az eljárások alkalmazhatók, melyekkel a sejtmagi genom egyszerre több régióban vizsgálható. Kényelmi okokból többnyire a RAPD eljárást alkalmazzák erre a célra, noha az AFLP módszere kevésbé érzékeny a reakciókörülmények állandóságára. Az előkísérletek során az elválasztani kívánt fajokból izolált DNS mintákat több tucat RAPD primerrel vizsgálják. Azokat a primereket keresik, melyek az összes vizsgált fajban (de legalábbis a zömükben) eltérő, ugyanakkor nem túlságosan bonyolult, kevés csíkból álló mintázatot produkálnak (29/C ábra). Miután sikerült néhány ilyen prímért azonosítani, akkor meg kell győződni arról, hogy az egyes fajok összes egyedében ugyanolyan (monomorf) mintázat nyerhető-e velük. Azok a primerek, amelyek használata nemcsak a 159
