Horváth László (szerk.): Halbiológia és haltenyésztés (Mezőgazda Kiadó, Budapest, 2000)

1. Biológiai alapismeretek - 1.3 Váradi László: Halgenetika

• rajtuk is alkalmazhatóak a halakra kidolgozott, más gerincesre alig hatékony bio- technikai/biotechnológiai technikák (ginogenezis, androgenezis, poliploidia),

• beltenyésztésre alig érzékenyek.

A halak osztályának evolúciós fejlődése még mindig tart, tehát sokszor az egyes megfigyelésekből nem lehet általánosítani, mert előfordulhat ugyan, hogy ezek egyes állományokra és fajokra igaznak bizonyulnak, de más csoportok ettől gyökeresen különbözhetnek. Ilyen kérdések az ivar kialakulása - és öröklődése, a poli- ploidizációs jelenség, a beltenyésztettségi leromlás okai és kárositó hatásai. A genetika részben lehetőség szerint megpróbáljuk ismertetni az egyes kutatási területeken kapott eredményeket és a belőlük levonható következtetéseket, mindig feltüntetve, hogy az egyes esetekben melyik fajon tapasztalták a szóban forgó jelenséget. A halgenetika megnyitotta lehetőségeket a tenyészcél elérése szempontjából is célszerű vizsgálni.

• Halhústermelés: a lehető leggyorsabb növekedés és testtömeggyarapodás, kedvező takarmányhasznosítás, alkalmazkodás az intenzív tartási, takarmányozási körülményekhez és a környezeti hatásokkal szembeni ellenállóképesség.

• Laboratóriumi modellállat: gyors ivarérettség, nagy utódproduktum, könnyű tarthatóság, egyszerű táplálási, ivadékfelnevelési lehetőségek, könnyű szaporít- hatóság, rövid generációs intervallum.

• Díszhalak (hobbyállatok): egyszerű tartási, táplálási, ivadékfelnevelési lehetőségek, az extenzív környezethez való alkalmazkodás, könnyű szaporíthatóság, magas fenotípusos5 változékonyság.

1.3.2, A halak örökítőanyagának fejlődése és változásai

A halak evolúciójáról az első fejezetben olvashattunk. Ebben a részben csak az evolúciós fejlődés alatt kialakult genetikai változásokat szeretnénk áttekinteni. Az első csontos halak közel 300 millió évvel ezelőtt fejlődtek ki. A feltételezések szerint - és a napjaink „maradvány”-halain végzett vizsgálatok is ezt támasztják alá - az őshalak közel 48 darab kromoszómával rendelkeztek. A referenciaként minősített lepényhalak (Pleuronectes sp.) tökéletesen demostrálják az ősi állapotot. Az, hogy a maga- sabbrendű csontoshalaknak általában 50 darab kromoszómájuk van, manapság teljesen elfogadott állásponttá vált.

Bizonyított, hogy a poliploidizáció fontos szerepet töltött be a növények evolúciójában. Napjainkban egyre inkább terjed az a nézet, hogy a gerinces állatok körében is jelentős szerepet játszhatott ez a folyamat. Az emlősöknek és a madaraknak például kétszer annyi DNS-ük van, mint a többi gerincesnek. Ez a megfigyelés vezette Ohnót és munkatársait, amikor feltételezték, hogy a hüllőknél (a madarak és az emlősök őseinél) történt egy ősi és maradandó poliploidizációs jelenség. Tetten érhetők a természet ilyen „törekvései” a halak, a kétéltűek és az alacsonyabbrendű hüllők körében is. Érdekes, és valószínűleg emiatt nem maradt meg a poliploid állapot tartósan, hogy míg egyes poliploid békák és varangyok váltivarúak, addig a szalamandrák és gyíkok néhány faja ginogenezissel szaporodik.

100