Garami Tibor - Gőbel József - Párnay Zoltán: Budapest csatornázása. Pest város 1847. évi csatornázási szabályrendeletének 125 éves évfordulójára (Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1972)
IX. Gazdálkodás
roktól szedett bevételét vissza kellett juttatni a főváros közönségéhez, a költségvetésben meghatározott munkák teljesítése alakjában. Az elszámolás az állami számvitel előírásai szerint történt, kellő részletességgel. Pontosan megkülönböztették és kimutatták az egyes főtevékenységek, köztük elsősorban a beruházás és a fenntartás kiadásait; biztosítva ezzel az áttekintést a különböző szak- tevékenységek teljesítése felett. b) Az 1946. év nagy változást hozott. A vállalati jellegű szervezettel együtt a vállalati gazdálkodási mód és a vállalatoknál előírt kettős könyvvitel rendszere jelent meg. Az új Csatornázási Művek már nem a főváros általános adóbevételeiből kapta a működéséhez szükséges összegeket, hanem közvetlenül a szolgáltatásait igénybe vevő ingatlantulajdonosoktól (ház- tulajdonosoktól, vállalatoktól). Nem szükségletei (feladatai) döntöttek ezután éves költségkereteiknek összegénél, hanem gazdálkodási lehetőségei, amelyeket saját bevételeinek alakulása szabott meg. A városi vállalat fogalma és jogállása akkoriban még elég kialakulatlan volt Magyarországon. A fővárosi törvény (1930. évi 18. te.) megalkotta az önálló vagyonkezelésű városi üzem fogalmát. Ebbe a csoportba tartozott az új Székesfővárosi Csatornázási Művek is. E vállalatok vagyonukat a fővárostól kapták („Székes- fővárosi tőke”), a vagyon kezeléséről, a bevételek és kiadások elszámolásáról azonban a vállalatok önállóan gondoskodtak. Egy-egy ilyen vállalat a főváros egyéni cége alakjában működött. A város — mint tulajdonos — évente előírt bizonyos meghatározott összegű befizetést „hozzájárulás a községi háztartáshoz" címen. A vállalatoknak ezt az előírt összeget meg kellett fizetniük a főváros részére. Ha ezenfelül a vállalat további eredményt (nyereséget) ért el, az a vállalatnál maradt tartalékalap, fejlesztési alap. nyugellátási alap vagy más hasonló címen. (A Csatornázási Művek így gyűjtött az első években — saját erejéből — sokmilliós forgóalapot, holott a forintszámítás bevezetésekor, 1946. augusztus elsején jóformán üres pénztárral indult, s alkalmazottainak első fizetését 25 000 Ft váltóhitelből fedezte.) Ha pedig a gazdálkodás a vártnál kedvezőtlenebb eredményt hozott, akkor is be kellett fizetni a „hozzájárulás a községi háztartáshoz” tételét. Az előírt és a tényleges nyereség különbözetével a vagyontárgyak értékcsökkenése címén elszámolt kiadás lett kevesebb. A teljes értékcsökkenésből így hiányzó összeget a „Székesfővárosi tőke” számlából vonták le, ezzel biztosítva az évi mérleg egyensúlyát. Érdekes jellegzetessége volt továbbá a fővárosi önálló vagyonkezelésű vállalatok működésének a sok hasonlóság a közigazgatáséhoz. E vállalatok is készítettek évi költségvetést; alkalmazottaik státusrendszere nagyjából egyezett a főváros közigazgatási alkal- mazottaiéval; ugyanúgy képzettség szerinti szakokra és ezeken belül fizetési osztályokra, továbbá fokokra tagozódott, ugyanazon összegű fizetésekkel. A munkák vállalatba adása, az anyagok beszerzése az állami „Közszállítási Szabályzat” előírásai szerint folyt le (az értékhatároktól függően nyilvános, ill. zártkörű versenytárgyalás útján, és csak bizonyos esetekben „szabadkézből”). A főváros közigazgatási és tanügyi alkalmazottaival szemben - akik közalkalmazottaknak minősültek (és így pl. féláru vasúti jegy váltására voltak jogosultak stb.) - a város önálló vagyonkezelésű üzemeinek alkalmazottai a főváros magánalkalmazottainak sorába tartoztak; vasúti féláru jegyet nem kaptak, de bizonyos természetbeni járandóságokban (elektromos áram, gáz, koksz), és — megfelelő éves gazdasági eredmény esetén mérlegpénzben részesültek; keresetük utáni jövedelmi adójukat az üzem fizette. A természetbeni járandóság, adótérítés, mérlegpénz összegét az évi költség- vetés már előre megtervezte, azzal előre számolt. A főváros kinevezett (havibéres) üzemi alkalmazottaira a közigazgatásiakéhoz hasonló nyugdíj- stb. ellátási szabályok vonatkoztak, ugyanúgy a Fővárosi Segítőalap orvosi, üdültetési stb. ellátásába tartoztak. Állásukból csak a nyugdíj- korhatár (65 év) elérése, félévet meghaladó betegség vagy fegyelmi határozat útján lehetett őket egyoldalúan elbocsátani. Fizetésüket havonta előre kapták, betegség esetén is teljes összegben. Munkaidejük valamivel hosszabb volt, mint a közigazgatási alkalmazottaké, de kevesebb, mint a magánalkalmazottaké. A szellemi dolgozók mondhatni teljes egészükben, a fizikai dolgozók azonban csak nagyobb részükben (a szakképzettséggel rendelkezők, valamint a különlegesen betanítottak, 347
