Garami Tibor - Gőbel József - Párnay Zoltán: Budapest csatornázása. Pest város 1847. évi csatornázási szabályrendeletének 125 éves évfordulójára (Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1972)
VI. Csatornaépítési anyagok, módszerek
1. Csatornaépítési any agok A csatornák építési anyagát éppen úgy, mint minden más építményét, a kivitelezéskor beszerezhető anyagoknak— a rendeltetés igényeihez fűzött — alkalmassága és ára dönti el. A rómaiak kőből, téglából építették csatornáikat, de használtak kőagyag valamint ólomvezetékeket is. A XIX. század második felében terjedtek el a betonépítmények, majd a XX. század közepén a műanyag jelent meg a csatornaépítéseknél felhasználható anyagként. Fővárosunkban a csatornák az 1870-es évekig kőből és téglából készültek. A köfalazatúak fenékrésze rendszerint lapos, élükre állított téglákkal burkolt. Boltozati részüket eleinte faragott kőlapokkal fedték be, később vegyes, kő —téglaboltozat készült. A tégla olcsóbb ára miatt a csatornaépítéseknél is tért hódított. A csatornák téglafalazatát egy-, két-, sőt háromszoros, egymással kötésben nem levő gyűrűből rakták. A téglafalazat módot adott arra, hogy a csatorna fenékrészét körív alakúra formálják, és ezzel a szárazidei szennyvizek kedvezőbb lefolyását biztosítsák. A század derekán nálunk is meghonosodott a hidraulikailag kedvezőbb, tojás alakú csatornaszelvény. Mind a kő-, mind a téglacsatornákat mészhabarcsba rakták. Ebben rejlett ezen csatornák legfőbb hibája. A mészhabarcs ugyanis a kedvezőtlen körülmények között viszonylag gyorsan tönkrement, a víz a csatornákból kifolyt, vagy talajvíz áramlott be. A falazat mögött üregek keletkezhettek, a szerkezet megroskadt, a boltozatból téglák hulltak ki, és sokszor a szelvény össze is dőlt. Az 1870-es évek körül létesültek hazánkban a románcementet előállító első gyárak. A gyártás viszonylag egyszerű volt, ezért a cementet olcsón hozták forgalomba. A belőle készített betonból könnyebben lehetett a csatornák szelvényét megépíteni, mint az addig szokásos módon, téglából vagy kőből. Az építés meggyorsult, és a csatornák minősége is javult. A betonon keresztül a csatorna vize már nem folyhatott ki, a felület érdessége csökkent (belső cementvakolatot készítettek), és ezzel a víz lefolyásánál a súrlódás is csökkent. Hiba volt azonban, hogy a románcementet durván őrölték, 28 napos szilárdsága eleinte csak 80 kp/cm2 körüli volt. 1890-től a beton minőségének javítása érdekében a románcementhez nagyobb szilárdságú portlandcemen- tet is kevertek. A főgyűjtők építésénél háromnegyed rész románcementhez egynegyed rész portlandcementet elegyítettek. Magát a betont egy térfogatrész cementből és három térfogatrész adalékanyagból állították elő. Az adalékanyag háromötöde Duna-kavicsból, a többi zúzott kavicsból állt. A mellékcsatornákat betonból, a főgyűjtőket rendszerint betonból és téglából, azaz vegyes falazattal építették. A főgyűjtők folyásfenekét klinkertéglával burkolták. Kisebb csatornák fenékrészének klinker-, ill. kőagyag burkolása csak 1930 után vált általánossá. A románcement gyártása az első világháború alatt megszűnt, ezután a beton kötőanyaga a portlandce- ment lett. Ennek a cementfajtának jobb minősége nagyobb szilárdságú beton készítését tette lehetővé. A húszas években nálunk is elterjedt a Franciaországban szabadalmazott bauxitcement. Úgy gondolták, hogy az ezzel készített beton ellenáll az agresszív talajvizeknek. Ebben az időben a főváros több olyan helyén folytak csatornaépítkezések, ahol a talajvíz szulfáttartalma magas. Sok, mintegy hatvan kilométer hosszú csatornát építettek ezzel a cementtel. A beto219
