Fejér László: A Közép-Tisza-vidék vízgazdálkodásának utolsó évtizedei (1975-2010) (Vízügyi Történeti Füzetek 19. Szolnok, 2013)
Életrajzi kislexikon
284 Nagy Illés dr. (1931-2007) Nemes Gerzson (1902-1988) Papp Ferenc dr. (1925-2012) Az Építőipari Műszaki Egyetem építőmérnöki karának vízépítő szakán 1954- ben szerzett jeles mérnöki oklevelet, majd 1964-ben az ÉKME gazdasági mérnök szakán másoddiplomát kapott. Folyamatosan képezte magát, aminek eredményképpen 1984-ben a folyami vízépítésből egyetemi doktori címet szerzett. A műegyetem elvégzése után, 1954-ben a Szolnoki VIZIG-nél helyezkedett el, ahol nyugdíjazásáig 1989-ig dolgozott, és közben bejárta a szakmai ranglétra majd minden fokát. Volt műszaki ellenőr, szakaszmérnök, csoportvezető, osztályvezető, műszaki igazgatóhelyettes, 1972-1978 között vízügyi igazgató. A vízépítés területén részt vett a Kiskörei Vízlépcső és Öntözőrendszerei megvalósításában. Különösen a nagy tömegű földmunkák, a Tározó és öntözőcsatornák töltéseinek építésében, valamint a Bős-Nagymarosi Vízerőmű alvízcsatornájának kivitelezésében jeleskedett. Szakirodalmi munkásságát könyvek és szakcikkek fémjelzik. Nyugdíjazását követően tevékenyen részt vett a középfokú vízügyi szakoktatásban. 1928-ban szerezte meg a mérnöki oklevelet a M. Kir. József Műegyetemen. Első munkahelye a Kelet-cserhátaljai Vízi Társulat volt, majd 1948-ig több tiszai vízitársulat szakaszmérnöke, illetve a Balatoni Nagyberek Lecsapoló Társulat igazgató főmérnöke volt. 1953-ban kinevezték a frissen megalakult Szolnoki Vízügyi Igazgatóság igazgatóhelyettes főmérnökévé, amely beosztásában 1962- ig dolgozott. 1974-től a Kiskörei Vízlépcső és Öntözőrendszerei építésének irányításában volt szakmai vezető szerepe, de tudásával segítette a Közép-Tisza vidékének árvízvédelmi, folyamszabályozási és belvízvédelmi munkáit is. Az 1960-as években a Tiszaliget kialakításának ötletét ő ültette át a gyakorlatba. Évtizedeken keresztül ellátta a védekezési munkáknál a védelemvezető-helyettesi feladatokat. A műszaki kérdések megoldása, a műszaki fejlesztés mindig érdekelte. Megpróbálkozott a csatorna medrek fenntartásának és építésének robbantásos módszerével. Nyugállományba vonulása után munkássága - életfilozófiájának megfelelően - nem szűnt meg és a szakmai irodalom és -kutatás felé irányult. Társszerzőként elkészítette „A Közép-Tiszavidék vízügyi múltja” című köteteket, valamint úttörő kutatásokat folytatott a Jászság vízrajzi történetével kapcsolatban. Emlékét nem csupán könyvei őrzik, hanem a szolnoki Damjanich Múzeum panteonjában, valamint a Tisza Szálló és Gyógyfürdő falán elhelyezett emléktáblák. A Tiszaroffon született okleveles mérnök, majd egyetemi doktor munkásságának nagyobbik része a Tiszántúlhoz kötődött. 1959-75 között a Tiszántúli Vízügyi Igazgatóság vezetője volt. 1966 februárjában a Berettyó jeges árvízénél, majd 1970-ben a Berettyó és a Sebes-Körös árvizeinek vésztározásával kritikus helyzetben hozott felelős döntéseket. 1975-től 1983-ig az OVH környezetvédelmi főosztályának vezetője, 1983-1988 között, nyugdíjba meneteléig a VIZITERV vezérigazgatójaként tevékenykedett. Vízgazdálkodási szemléletében meghatározó volt a Tisza vidékéhez, szűkebb szülőföldjéhez való kötődése. Ez alapozta meg társadalmi és közéleti tevékenységét, amelyet többek között a Közép-Tisza Vidéki Intéző Bizottság elnökeként 1986-1993 között fejtett ki. Mindvégig szem előtt tartotta az élő környezet és természet védelmét, a Tisza-tó értékeinek oltalmát, jóléti hasznosítását, a műszaki létesítmény „humanizálását”. Ő volt az, aki kezdeményezte a mesterséges tározó névadási pályázatát, ami végül a Kiskörei-tározót Tisza-tóvá tette.
