Fejér László: A Közép-Tisza-vidék vízgazdálkodásának utolsó évtizedei (1975-2010) (Vízügyi Történeti Füzetek 19. Szolnok, 2013)
Életrajzi kislexikon
Petőházi Sándor (1948-2010) Simon Mihály (1955-1997) 285 Szalókí József (1933-1993) Szántó Miklós (1929 2014) 1971-től a Közép-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság Karcagi Szakaszmérnökségén kezdett dolgozni, művezetői beosztásban. Munkája során jól megismerte a mai 10.07. sz. árvízvédelmi és a 10.06. sz. belvízvédelmi szakaszok területét, akkori személyi állományát és a kubikos brigádokat. 1991-ben a Kiskörei Szakaszmérnökséghez került, de munkaköre és munkaterülete nem változott. Ellátta az említett belvízvédelmi szakaszok kerületi felügyelői teendőit, lelkiismeretesen, elhivatottan és magas szakmai színvonalon. Számos kivitelezési munka kötődik személyéhez. Rendszeresen részt vett ár- és belvízvédekezésekben, ahol a legnagyobb vízkároknál, mint szakasz-védelemvezető irányította és szervezte a munkákat. Sikeresen irányította a 2000. évi - mindmáig legnagyobb - árvízvédekezést a Pusztataskony és Fegyvernek közötti 10.07. sz. szakaszon - amiért árvízvédelmi emlékérem elismerésben részesült. 2012-ben a Tiszaroffi Tározó Északi töltő-ürítő műtárgyát róla nevezték el. 1979-ben a Budapesti Műszaki Egyetemen szerezte első vízépítő-mérnöki diplomáját, melyet ugyanitt másik kettő is követett: 1985-ben folyami vízépítő szakmérnöki, 1992-ben gazdasági mérnöki oklevelet szerzett. A Közép-Tisza vidéki Vízügyi Igazgatóságnál árvízvédelmi, folyószabályozási, öntözésfejlesztési tervek, munkák készítője és irányítója volt, utóbb mint a Vízgazdálkodási Osztályvezetője. A korszerű területi vízgazdálkodás érdekében kezdeményezői szerepet töltött be a Tisza-Körös völgyi Együttműködő Vízgazdálkodási Rendszer (TIKEVIR) megszervezésében. Tiszaföldváron született, 1956-ban vízépítő szakos mérnöki oklevelet, majd 10 évvel később a Budapesti Műszaki Egyetemen mezőgazdasági vízépítő szakmérnöki oklevelet szerzett. Az ELTE Jogi Továbbképző Intézetében 1980-ban környezetvédelmi jogi ismeretekből diplomázott. A Közép-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóságnál 1956-1971 között szinte minden szakterületen dolgozott osztályvezető, főosztályvezető, igazgató-helyettes főmérnök munkakörökben. Nevéhez fűződik a szolnoki központú KEVITERV létrehozása, melynek 1971-től 1976-ig igazgatója volt. 1976 júliusától ismét a KÖTIVIZIG-nél dolgozott osztályvezetőként. 1981- ben szolgálati érdekből Budapestre helyezték, ahol a környezetvédelmi feladatok országos irányításában vett részt az OVH, a KVM és az OVF-szervezeteiben osztályvezetői, tanácsosi, minisztériumi tanácsosi, főtanácsosi címmel. A különböző szakmérnöki tanfolyamok oktatója, a síkvidéki vízrendezés szakértője volt. A budapesti műegyetemen 1951-ben diplomázott, ezt követően több munkahelyén (pl. KPM, UVATERV, DCM, stb.) változatos mérnöki munkákban dolgozva széleskörű műszaki tapasztalatokat szerzett, s 1963-ban a DUNABER (később OVI BÉR) beruházási főmérnökeként lépett a hazai vízgazdálkodás szolgálatába. Itteni beosztásaiban (igazgatóit., vezérigazgató-h., majd vezér- igazgató) közel 30 éven keresztül tevékeny részese volt a hazai vízgazdálkodás csaknem valamennyi jelentős beruházásának. Irányította a Kiskörei Vízlépcső és öntözőrendszerei beruházását, a regionális vízellátó rendszerek koncepciójának kialakítását és megvalósítását, a Felső-Duna, a Felső-Tisza, a Szamos árvíz- védelmi fejlesztéseit. Egyik kidolgozója volt a Dunai Vízlépcsőrendszer részeként tervezett Nagymarosi Vízlépcső megvalósításáról szóló szerződésnek. Nyugdíjba vonulását követően szakértőként - többek között - a Kiskörei Vízlépcső rekonstrukciójának előkészítését, megvalósításának szervezését és műszaki ellenőrzését végezte.
