Fejér László: A Közép-Tisza-vidék vízgazdálkodásának utolsó évtizedei (1975-2010) (Vízügyi Történeti Füzetek 19. Szolnok, 2013)
A Közép-Tisza vidék víziközmű helyzetének fejlődése az utóbbi négy évtizedben - Előzmények a Közép-Tisza vidékén
A városok között Karcag szinte előkelő helyet vívott ki magának a belterületi lakosság 95%-os ellátottsági mutatójával. A hangsúly persze itt is a belterületi lakosságon volt, amely nem jelentette a város teljes népességét. Itt a kutak vízhozama meghaladta a városi vízvezeték szállítóképességét, tehát a bővítés lehetősége egy darabig fennállt. Általában a napi fajlagos víztermelés fejenként 90 liter között mozgott. Távlatban azonban itt is újabb kutak fúrását tervezték, nem csupán a vezetékhálózat bővítését, hiszen a város ipari fejlődése jelentős víztöbbletet igényelt. Kisújszállás belterületi lakossága 94%-os ellátottságnak örvendhetett, ami átlagosan napi 100 literes fejadagot jelentett az érintetteknek. Azzal viszont valószínűleg kevésbé voltak megelégedve a vízszolgáltatásban részesülők, hogy a víz vasassága meghaladta a 0,5 mg/l értéket. A Kerettervben azonban nincs utalás a vízminőség javítására, inkább a hálózat jelentős bővítését és újabb kutak fúrását javasolták. Mezőtúr lakossága nem volt elkényeztetve a maga 62%-os ellátottságával, viszont a vízműnek volt vastalanító berendezése. A várható igények kielégítését itt is az elosztó- hálózat hosszának megduplázásával, további kutak fúrásával7 és egy új víztorony megépítésével gondolták kielégíteni. Nagykőrös városában korán,1861-től elkezdődtek a kútépítések, először 40-45 m-es mélységgel, 1896-ban azonban már 334 m-ig fúrtak le, és jóllehet feltárták a ma is jól ismert kavicsréteget, túlmentek rajta, mert az nem adott - akkoriban egyedül megfelelőnek tartott - kifolyó vizet. így aztán a város mostoha helyzetben volt a többiekhez8 képest, mert nem rendelkezett saját vízművel, azt csak az 1960-as évek második felében kezdték építeni. Ám arról egyedül a belváros emeletes lakóházai, középületei kaptak vizet, a magánházak többsége saját 40-45 m-es csőkutakból látta el magát még az 1990-es évek elején is. Igaz a későbbiek során annyival kerültek a város lakói jobb viszonyok közé, hogy Nagykörös vízmüvét - tekintettel a rendelkezésre álló fúrt kutak vizének minőségére - vas- és mangántalanító berendezéssel látták el. A megyeszékhely Szolnokon a felszíni vízmű csak a belterületi lakosság 37%-ának szolgáltatott ivóvizet, de az artézi kútnak hála a belső területek ellátottsága összességében 91%-os volt. Az egy lakosra jutó napi víztermelés 270 litert tett ki, ugyanakkor a vízveszteség megközelítette a 11%-ot. Itt a Keretterv készítői a városi lakosság napi vízigényét 36 000 m3-re tették, s az ehhez szükséges kapacitásbővítést a Tiszára telepített új felszíni vízmű kialakításával látták megoldhatónak. Ehhez egy új víztorony megépítését javasolták, és a meglévő csőhálózatot új acél fővezetékkel, továbbá AC- elosztóvezetékkel kívánták bővíteni. Törökszentmiklós lakóinak 85%-a juthatott hozzá a városi vízmű szolgáltatásához, további 7%-uk pedig két közkútról, illetve két lakótelepi vízműről kapta a vastartalmú vizet. Hidrogeológiai szakvélemények alapján a településen is 15-20 új kút fúrását javasolták vastalanító berendezéssel és egy új víztorony megépítésével. Túrkeve belterületi lakossága jóval kedvezőtlenebb helyzetben volt, mindössze 45%-uk kapott valamilyen úton-módon vizet. A városi vízmű csupán 6%-os ellátást biztosított, míg a többi lakos egy-egy körzeti, vagy intézményi vízmű, továbbá 12 fúrt kút erősen vasas vizéből részesülhetett. A megoldást itt is kb. 100-130 m mélységre hatoló kutak további fúrásától, a csőhálózat fejlesztésétől és egy új víztorony építésétől remélték, miközben a tervek között szerepelt a víz vastalanítása is. 7 E tekintetben gondot okozott a felső 180 m-ben lévő homokrétegekből kitermelhető csekély vízhozam 8 Ugyanakkor az is igaz, hogy a nagykőrösi aljzat hidrogeológiai adottságai jobbak a többiekénél. 7 98
