Fejér László - Marczell Ferenc: Kolossváry Ödön (1857-1921) kultúrmérnök, a hazai öntözések ügyének egyik úttörője (Budapest, 2003)
A hazai öntözések ügyének fejlődése - Kvassay Jenő öntözési programja
mellett a lucerna és a takarmányfélék, ezt követi a répa-, dohány-, és kenderföldek öntözése, s csak ezek után lehet szó a kukorica és a kalászosok öntözéséről. Ami a tapasztalatokat illeti, annak bizony nem csupán a gazdálkodók, de maguk a kultúrmérnökök is híjával voltak. Az olaszországi öntözéseket sokan a helyszínen tanulmányozták1, a nemzetközi szakirodalmat is szorgalmasan bújták, de a hazai talaj-, és éghajlati viszonyoknak, az itteni termelési kultúráknak megfelelő módszereket igazából csak a kísérleti állomások, minta-öntözőtelepek hosszú évekre szóló működtetésével lehetett kitapasztalni. Ezt a feladatot vállalták fel a növénytermelési kísérleti állomások 1889-től kezdődően, vizsgálva azt is, miért nem eredményes az öntözött réteken folytatott takarmánytermesztés, mi az oka az öntözött szikes rétek bajainak. A kérdés körül kialakult vitában Kvassay Jenő - a kultúrmérnöki hivatalok tapasztalait figyelembevéve - inkább óvott a politikusok között az öntözések iránt megnyilvánuló túlzott optimizmustól. Nézete szerint, amíg a birtokos 1000 holdon megél, addig nincs szüksége az (akkor rentábilis méretűnek tekintett) 50-60 holdas öntözőgazdaság berendezésére. Ráadásul az öntözőgazdaság nem működik magától, azzal bíbelődni kell, amihez a magyar gazda még nem szokott hozzá. Nézete szerint tehát nem szabad átesni a ló túlsó oldalára, hanem csak lassan és fokozatosan lehet az öntözéseket megvalósítani, különben az egész ügyet ellehetetlenítik. Éppen ezért a kedvezőtlen tapasztalatok nyomán KvASSAYék nem is annyira az öntözések számának és kiterjesztésének növelését pártolták, hanem a mintaöntözéseket és a tudományos kísérleteket1 2. A kultúrmérnökség az első másfél évtizedben kis létszámú, kevés bürokráciával terhelt, jó szellemű és jól vezetett „könnyűlovassága” volt a hazai agráriumnak. Kezdetben az öntözések ügyének felkarolása és elterjesztésének szorgalmazása sikeresen megvívható hadjáratnak tűnt, amihez a vízügyi szolgálat kellően súlyos tapasztalatokat szerzett a „nagy vízszabályozási és vízrendezési háborúban”. Idővel azonban kiderült, hogy e kérdésben hosszan elnyúló „állóháborúra” kell felkészülni, csakúgy mint két évtizeddel később — most már nem képletesen, hanem valóságosan — az első világháborúban. Kvassay is látta a nehézségeket, s úgy próbált kihátrálni a nyomásból, hogy - amint erre Palov József kitűnő monográfiájában rámutatott - szűkítette a kultúrmérnökség szerepét 1 Péch Béla például kitűnő pályázatot adott be 1896-ban a mérnökegylet vízépítési szakosztályának, amelyben részletesen feltárta az itáliai öntözési viszonyokat, de a zsűri nem értékelte buzgalmát: „...az olaszországi öntözések ismertetésével a szerző sok fölösleges munkát végzett, mert az olasz éghajlat végtére sem hasonlítható össze a magyarral. ” (A MMÉE Heti Értesítője, 1897. 3.p.) 2 Hogy ez mennyire jó elvi álláspont volt, azt közel három évtizeddel később - más körülmények között - Sajó Elemér is megerősítette, akinek véleménye szerint: „öntözéseink nagyobb területre való berendezése előtt az első lépés meglevő öntözéseink eredményeinek felhasználása,... (valamint az) üzletileg is leghelyesebb módon kezelt minta-öntözőtelepek és kísérleti öntöző-gazdaságok felállítása legyen. ” (Kenessey Béla: Vízgazdálkodás a mezőgazdasági termelésben, Bp., 1933. 133.p.) 29
