Fejér László: Árvizek és belvizek szorításában (Vízügyi Történeti Füzetek 15. Budapest, 1997)

Előszó (Dr. VÁRADI József)

A SZEGEDI NAGY ÁRVÍZ ÉS HATÁSA A TISZA-SZABÁLYOZÁS FOLYTATÁSÁRA A múlt század legnagyobb tiszai árvízkatasztrófájának, a szegedi árvíznek, kiterjedt irodalma van. Éppen ezért az árvíz műszaki-hidrológiai történetének kronológiájával nem kívánunk foglalkozni. Csupán az árvédekezés rendszere és módja az, amit röviden érintünk. A város vezetőiből 1878 decemberének végén alakult meg a vízvédelmi bizottság (vagy mint később nevezték a "vészbizottság"). A védekezésre eleinte a városi polgárokból verbuvált ingyenes közerő állt rendelkezésre. A veszélyeztetett négy töltésszakaszon munkálkodó emberekre a töltések - közel 1 m magas, 1 m széles és 4000 m hosszú - nyúlgáttal történő magasítása várt. Egy-egy töltésszakaszra több mint 100 lovaskocsit küldtek ki. Ahogy telt az idő a védekezők egyre jobban kifáradtak és szökdöstek el a helyszínről. Noha a város vezetői nyugalomra intették a lakosságot, megpróbáltak boldog-boldogtalant összeverbuválni a gátakra a "koplalós kocsisoktól a köpködőn tébláboló napszámosokig". (TÓTH, 1979) Eközben a kormány a környező ármentesítő társulatok élére kormánybiztosokat küldött ki, akik a helyi árvédekezést irányították. Meg kell jegyezni, hogy a kormánybiztosok nem szükségszerűen rendelkeztek árvédekezési műszaki ismeretekkel, ezek a potentátok inkább az állami közigazgatás, vagy a politika "töltésein" szereztek bőséges tapasztalatot. Időközben (ez 1879 februárjában volt) a vízvédelmi bizottság már 50 krajcár napidíjat fizetett azoknak a kétkezi munkásoknak, akik vállalták a gátak védelmét. A bizottság tagjai a végkimerülésig üléseztek, éjjel-nappal irányították a védekezést. Az ülésekre bármely szegedi polgár bemehetett és javaslattal élhetett. A híreket lovasfutár hozta a városházára, de a bizottság tagjai a legtöbbször a helyszínen is ellenőrizték a munkát. A városi főkapitány február 27-én kidoboltatta a vészhelyzetet. A szegedi halászok által rendelkezésére bocsájtott 60 ladikot a város legveszélyeztetettebb pontjaira irányították. A "vészbizottság" segélykérő távirataira válaszul a honvédelmi miniszter Temesvárról 86 utászkatonát és 46 pontont irányított Szegedre. A katonai egységet vezető altábornagy a helyszínre érkezve azonnal látta, hogy ez a létszám "csepp az árvízben", s ezért újabb utászcsapatokat rendeltek Szegedre. A várost védő vasúti töltés magasításán kezdetben ezrek dolgoztak. Noha az utolsó napokban a napidíjat már két forintra emelték, ennek ellenére eltünedeztek a napszámosok, s radikálisan megfogyatkoztak a lovaskocsik is. Amikor végül az utolsó védelmi szakasz, a vasúti töltés is átszakadt, a helyszínen zömmel már csak az utászok védekeztek. A mentésben is a katonai alakulatok voltak a legszervezettebbek. Nem rajtuk, meg a bátor szegedi polgárokon múlt, hogy az árvíznek közel másfélszáz halálos áldozata lett. A kormányzatot a szegedi árvizet követő közfelháborodás kizökkentette addigi komótos törvényelőkészítési tempójából, és a már korábban is fontolgatott társulati törvénymódosítást viharos gyorsasággal még a nyár elején elfogad-