Fejér László: Árvizek és belvizek szorításában (Vízügyi Történeti Füzetek 15. Budapest, 1997)

Előszó (Dr. VÁRADI József)

zási és ármentesítési ügyek ettől kezdve a Közmunka- és Közlekedési Minisztérium feladatkörébe tartoztak. (A kérdéskörrel részletesebben a folyammérnöki hivatalokról szóló fejezet foglalkozik.) A kiegyezés után azonban még jó darabig nem létezett egységes vízügyi szolgálat, s ezzel párhuzamosan a társulatokkal kapcsolatos ügyek kezelése szintén ellentmondásokkal terhes volt. Ennek következményei nemcsak a vízimunkák elhúzódásában érhetők tetten, hanem az 1870-es években pusztító dunai és tiszai árvizek kártételeiben is, amelyek ráébresztették a hazai közvéleményt, hogy a vízügyek terén gyökeres változtatásokra van szükség. A kiegyezés után önállóvá vált magyar kormány kezdetben még az önkényuralom kormányzatánál is jobban elhanyagolta a Tisza szabályozását. A tiszai folyamosztályok számát a SZÉCHENYI által szervezett nyolcról, már az abszolutizmus alatt, 1856-ban kiadott császári pátens hatra csökkentette. Az új magyar kormány ezt takarékossági okokból kettőre szállította le. Persze nem lehet csodálni, hogy a folyammérnöki hivatalok számát és létszámát folyamatosan csökkentették, ha maga a Tiszaszabályozási Központi Biztosság műszaki vezetője, HERRICH Károly jelentette ki még 1856-ban, hogy "...ma tehát ott állunk, hogy a szabályozási vállalat bevégzése felett nyilatkozhatunk...", azaz a folyószabályozás műve a végéhez közeledik. Pedig a Közmunka- és Közlekedési Minisztérium vízépítési osztálya, a vízmérnöki kar nem volt kellő létszámú, s az itt dolgozók közül sem rendelkezett mindenki a szükséges gyakorlati ismeretekkel. Nem csak a minisztériumban, hanem a folyammérnöki hivatalokban sem! Pedig ez utóbbi, 8. HERRICH Károly (1818-1888), a tiszai vízimunkák műszaki vezetője.