Fejér László: Árvizek és belvizek szorításában (Vízügyi Történeti Füzetek 15. Budapest, 1997)

Előszó (Dr. VÁRADI József)

A XVIII. század végére a II. JózsEF-féle államrezon által kikényszerített szervezettség megfelelő alapokat szolgáltatott egy olyan új jogi szabályozáshoz, amely a későbbiek folyamán lehetővé tette az átfogó vízimunkák eredményes végrehajtását. Az udvar és az általa vezérelt kamarai pénzügyi kormányzat a hajózás (tutajozás, sószállítás) elősegítését közfeladatnak tekintve még a századforduló előtt lépéseket tett a nagyobb folyók szabályozási terveinek kidolgozására és a munkálatok megkezdésére. Mindez serkentőleg hatott az ármentesítések, lecsapolások és vízrendezések végrehajtásában érdekelt - mert abból közvetlenül hasznot húzó - ártéri birtokosokra is. Erre az időszakra esik a Bega medrének hajózhatóvá tétele, a Beregszó-patak vizének levezetése. Selmecbánya vidékén 1735-ben vízgyűjtő árokrendszer és völgyzáró gátak kiépítésével megkezdték egy csatorna építését, melynek eredménye folytán másfél évtized alatt 16 tároló medence létesült, s a felfogott vizek biztosították a bányaművelés vízszükségletét. Mederrendezési munkák folytak a Vág folyón, helyi töltésépítéseket végeztek a Felső-Duna mentén, megindult a tatai Öreg-tó környéki malomcsatornák kiépítése. Körtöltést emeltek a Szigetköz községeinek védelmére, megépült a Kilitit védő árvédelmi gát. A XVIII. század végén csatorna épült a Fertő-tó vízállásainak szabályozására, a századfordulón megépült a Ferenc-csatorna, amely a Duna-menti Bezdánt a Tisza-menti Bácsföldvárral kötötte össze. Az előbbiekben vázolt töltésezési és csatornaépítési munkálatok jelentős kezdeményezéseknek tekinthetők, azonban országos, tervszerű árvízmentesítésre csupán a következő században került sor. A kormányzat az állami vízimunkák költségeinek forrását úgy teremtette meg, hogy 1815-ben a só hatósági árát megemelte, és az ebből származó többletjövedelmet (ma úgy is mondhatnánk, hogy fogyasztási adót) egy úgynevezett "Só-alap"-ban különítette el. A só bányászata és a vele való kereskedés ugyanis állami monopólium volt, s a nagy erdélyi sóbányákból a szállítást leginkább víziúton tudták megoldani, tehát logikus volt a gondolat, hogy a víziutak fenntartására és a folyók szabályozására a pénzügyi forrást a só-bevételek körül találják meg. A "Só-alap", a hazai vízimunkák történetében az első, elkülönített állami alap volt, amelyet a hajózható (tutaj ózható) folyók tisztogatására, a parti hajó vontató utak építésére fordított az államkincstár. (DUNKA et al, 1996) Az imént említett kettős (állami és magán) érdekeltség azért nagyon fontos témánk szempontjából, mert a hazai vízimunkák költségeinek előteremtésében mindig az volt a döntő, alapvetően kinek az érdekét szolgálta az adott munka.