Fejér László: Árvizek és belvizek szorításában (Vízügyi Történeti Füzetek 15. Budapest, 1997)

Előszó (Dr. VÁRADI József)

feltételeket kiegészítette az a szomorú tény, hogy a mezőgazdaság ebben az évtizedben is nagytömegű, alacsonyan fizetett munkaerővel rendelkezett, amely tovább javította a termelés önköltségi mutatóit. A fellendülés nem tartott sokáig! Amikor a gazdasági válság a harmincas évek elején elérte Európa ezen szegletét, a banktőke pánikszerűen vonult ki a mezőgazdaságból. A birtokosok nem jutottak kölcsönökhöz, hiszen korábbi adósságaikat sem tudták visszafizetni. A búza ára rövid idő alatt (1929-1933 között) a felére esett vissza. A banki gyakorlatban megjelent az úgynevezett "zöld hitel", amely egy évre szólt és fedezete az adott évi termés volt. Ilyen körülmények között a mezőgazdaságban hosszabb időre nem lehetett tervezni, a szereplők legfőbb célja a túlélés volt. Mindezekről azért kell röviden említést tenni, mert ezek a tények nagyon erősen meghatározták a hazai társulatok, s rajtuk keresztül az ármentesítések és belvízrendezések ügyét, valamint a vízimunkákkal kapcsolatos állami szerepvállalás mértékét és módját. A NAGYATÁDi-féle földreform például nehéz helyzetbe hozta a területileg érintett társulatokat, mert az új birtokosoktól, a néhány holdas gazdáktól nagyon késedelmesen és hiányosan folytak be a járulékok. Ezzel egyes társulatok korábban felvett kölcsönének törlesztése került veszélybe. Azt azonban a társulatok is tudták, hogy az 1929-ben már válsággal küzdő mezőgazdaságban újabb terheket nem lehet a kisparaszti gazdaságokra hárítani. A segítséget az államtól várták. További gondot jelentett, hogy a reform során a parcellázáskor nem kérték ki a társulatok szakvéleményét, ami - főleg a belvízcsatornák tekintetében számos bonyadalom forrásává vált. Egyes gazdák ugyanis minden teketória nélkül eltömték, vagy elszántották a telkükön húzódó levezető csatornát, nem várt gondokat okozva ezzel a belvizes időszakokban. Mint az már századunk első évtizedében is kiderült, a társulatok számára az ármentesítések befejezése után az egyik legfontosabb feladat a belvizek levezetése kellett legyen. A vízjogi törvény viszont a vízkárok elleni védelmet, a talaj termőképességének fokozását kizárólag az érintett birtokos akaratától tette függővé. Azonban a beruházási pénzekben nem nagyon dúskáló birtokosok között a "nemfizetés" mellett mindig könnyebb volt a többséget létrehozni, így azután akadozott e téren is az együttműködés. A háború után a Duna völgyében 18 vízrendező társulat közül kettő, 29 hasonló tiszai társulat közül pedig csak egy volt, amely maradéktalanul elvégezte területén a belvizek rendezését. Az új politikai és gazdasági viszonyok között