Fejér László: A vízitársulatok 200 éve (Vízgazdálkodási Társulatok Országos Szövetsége, Budapest, 2010)
A társulati mozgalom kiteljesedése
1888. Az 1862-ben alakult Marcalvölgyi Vízitársulat 165,8 km hosszú csatornahálózatának kiépítésével mintegy 80 km2 területet mentesített a káros vizektől. A lecsa- polás utáni évtizedben hozzáfogtak a terület altalajának öntözését biztosító rendszer létesítéséhez. 1888. A Budapesti Szemlében megjelent Kvassay Jenő „A Tiszavölgy szabályozásáról" szóló tanulmánya, amely sorra vette az elmúlt 40 év alatt végzett munkálatokat, valamint az alkalmazott és tervezett új folyószabályozási rendszereket. 1888. A Velencei tó menti községek határában fekvő vizenyős területek lecsapoiására megalakult a Székesfehérvár székhelyű Dinnyés-Kajtori Tólecsapoló Társulat. 1888. A Tisza jobb partján Csongrádtól a sövényházi keresztgátig fekvő területek ármentesítése, belvizeinek levezetése céljából az ott addig már létezett kisebb magán- és községi érdekeltségeket egyesítve - Szeged székhellyel - megalakult a Csongrád-Sövényházi Ármentesítő és Belvízszabályozó Társulat. 1888. Kupuszina központtal megalakult a 23 km2 területű Kupuszina-Monostorszegi Lecsapoló Társulat. 1888. A Szárazéri Társulaton belül kialakult egyenetlenségek miatt a társulat élére miniszteri biztost neveztek ki, akinek vezetésével a munkálatokat 1891-re lényegében befejezték. 1888 1888. Szeredtől lefelé a Vág jobb partján és a Kis-Duna bal partján, továbbá a Dudvág mentén lévő 406 km2 terület ármentesítése érdekében Selye székhellyel megalakult a Vágjobbparti Ármentesítő és Belvízlevezető Társulat. A kultúrmérnöki tevékenység kezdetei A folyószabályozások végrehajtásával, az árvédelmi töltések megépítésével elsősorban az árvizek gyors levezetését oldották meg, viszont lehetetlenné tették azt, hogy bizonyos áradások a száraz földet megöntözzék. A káros vízborítások megszüntetése, vagy legalábbis időtartamuk csökkentése nemcsak vízgazdálkodási szempontból vált szükségessé, hanem a mezőgazdaság népességeltartó képességének fokozása, a növekvő népesség munkalehetőségének biztosítása érdekében is. Szakmai berkekben egyre inkább elfogadottá vált az a nézet, hogy a kedvezőtlenebb talajviszonyokat is ki lehet egyensúlyozni a jobb talajműveléssel, alkalmasabb növényi kultúrák termesztésével, a helyes vetésforgóval, a talaj vízháztartásának szabályozásával, azaz a magasabb szintű agrotechnikával. A talajjavítások ügyét pártoló földmívelés-, ipar- és kereskedelmi miniszter, br. Kemény Gábor - miközben Kvassayt, mint kultúrmérnököt a minisztérium állományában alkalmazta - utasította a közigazgatási hatóságokat a már meglévő és az igényelt öntözési, lecsapolási és alagcsövezési munkák adatainak összegyűjtésére. 1878-ban Kvassay még egyedül végezte feladatát, de a következő esztendőben már 4, 1880-ban 6, 1884- ben pedig 7 mérnök mellett 17 segédmérnök állt a kultúrmérnöki munkák rendelkezésére. A kormányzat előtt kezdettől fogva világos volt, hogy a kultúrmérnöki terveket és az azokkal kapcsolatos kivitelezési költségeket csak nagyon kevés birtokos tudja magára vállalni. Ezért a mérnöki munkákat (szaktanácsadás, helyszínelés, felvételezés, tervezés, a kivitelezési munkák irányítása) a birtokosok helyett az államkincstár vállalta magára. Meg kell azonban jegyezni, hogy a segédkező rétmesterek (később vízmesterek) által végzett munka költségeinek túlnyomó részét már az érdekelt birtokos fedezte. A mérnök ily módon független volt a birtokostól, és fel sem merülhetett az a vád, csak azért ajánlja bizonyos vízi munkák elvégzését a birtokosnak, hogy magának elfoglaltságot szerezzen. Az állami feladatvállalást az a logika tette érthetővé, hogy a birtokosok, az elvégzett talajjavítási munkák révén befolyó többletjövedelmeik után, több adót fizetnek majd az államkasz- szába. Tudni kell azonban, hogy még ilyen kedvező A Vágjobbparti Társulat területének részlete körülmények között is elsősorban a nagybirtokosok tudták igénybe venni a kultúrmérnökség szolgáltatásait, a munkák viszonylag magas létesítési költségei, valamint a vízjogi szabályozatlanság miatt. Egy nagybirtokon ugyanis a víz továbbvezetéséhez szükséges csatornák területének kihasítása nem okozott nehézséget. Nem úgy, mint ahol több - esetleg ellenérdekelt - birtokos földjén kellett volna víz árkát átvezetni. A közép- és kisbirtokosok az első évtizedekben óhatatlanul kiszorultak az állami kedvezmény köréből. A kultúrmérnöki szolgálat tevékenységét folyamatosan bővítették. 1885-ig főként a hozzájuk forduló birtokosokat látták el tanáccsal és tervekkel, ezt követően a vízjogi törvény közigazgatási feladatokkal is megbízta a kultúrmérnököket, mivel a földmívelésügyi minisztérium elé utalt ügyekben a kultúrmérnökök voltak a kijelölt hatósági szakértők. A kultúrmérnöki szolgálat ily módon történő „beemelése" az államigazgatási eljárás folyamatába lényegében a már korábban is létező folyammérnöki hivatalokkal való egyenjogúsítást jelentette. Az akkoriban a Közmunka- és Közlekedési Minisztérium szervezetében működő folyammérnöki hivatalok és a földmívelési tárcán belül működő kultúrmérnöki hivatalok együttesen látták el az állami ellenőrzést az országban bármily címen folyó vízimunkálatok felett. Az említett hivatalok elkülönült tárcafelügyelete 1889-ben szűnt meg, ugyanis a tiszai társulati munkáknál érdekelt, s így az ügyekben tájékozott Szapáry Gyula gróf csak azzal a feltétellel fogadta el a miniszteri megbízatást, ha az ország vízügyei egységesen a földmívelésügyi tárcához kerülnek. Az azt követően, 1892-ben létrehozott Országos Vízépítészeti Hivatal felállításával a folyómederben, az árterületeken és az ármentes vidékeken végzett vízimunkálatok felügyeletének megosztottsága végre megszűnt. Kvassay Jenő aláírása 84
