Fejér László: A vízitársulatok 200 éve (Vízgazdálkodási Társulatok Országos Szövetsége, Budapest, 2010)
A szegedi árvíz és a vízjogi törvény megszületése
A szegedi árvíz és a vízjogi törvény megszületése Az árvédelmi munkák jelentős előrehaladása a XIX. század utolsó harmadában lendületet adott a mezőgazdaság szerkezetének változtatásához, a belterjes gazdálkodás elemeinek térhódításához. A birtokosok immár nemcsak a szántóterület kiterjesztésében voltak érdekeltek, hanem a több termelés kibontakoztatása céljából a talaj termőképességének fokozásában is. Sok helyen ugyanis az ármentesítés nem oldotta meg a terület vízháztartásának mezőgazdasági szempontú gondjait. Jelentős volt az olyan sárrétek, nádasok, mocsarak területe, amelyeknek vízpótlása időszakos vízfolyásokból, a rossz vízgazdálkodású talajokba beszivárogni nem tudó csapadékból, vagy a környező területek fakadóvizeiből származott. Mindezek mellett tény, hogy a Kárpát-medence talajai kevés kivétellel rossz vízháztartásúak. A gyakran szélsőséges időjárás következtében néhol túlságosan is telítődnek nedvességgel, máskor viszont erősen kiszáradnak. Ezért azután különösen fontossá vált - a tenyészidőszaknak megfelelően - a talaj vízállapotának „kormányzása", az időjárási anomáliák hatásainak kiegyenlítése az alagcsövezés, öntözés és más műszaki beavatkozások alkalmazásával. A kultúrmérnöki szolgálat életre hívását (1879) tehát az is indokolta, hogy a nagy vízszabályozási munkák az ország sík területein befejezésükhöz közeledtek, s gondoskodni kellett az immár vízmentesített területek talajának javításáról, amire egyébként a mezőgazdaságot az ország lélekszámának gyarapodása és az európai gabonakonjunktúra is késztette. A kultúrmérnöki munkák iránt jelentkező igényt az állami vízügyi szolgálat igyekezett kielégíteni, hiszen állami érdek volt a mezőgazdaság jövedelemtermelő képességének fejlesztése, s ennek nyomán az államkincstár adóbevételeinek növelése. A hivatal egyre kiterjedtebb vízrendezési és talajjavítási munkáinak végrehajtása során nem kevés gondot okoztak az engedélyezési és igazgatási rendelkezések hiányosságai. A kultúrmérnöki hivatal első évtizedében alig két tucat mérnökkel végzett lecsapolási, alagcsövezési és öntözési munkákat, s hogy a mérnökök tevékenysége jobbára a nagybirtokok területére koncentrálódott, annak legfőbb oka az egységes vízjogi rendezés hiánya volt. Hiszen, ha több érdek ütközéséről volt 56 szó, igen hosszadalmas volt az öntözések vízjogi engedélyezése, s csak a nagy uradalmak területén nem okozott tulajdoni gondokat a víz továbbvezetéséhez szükséges csatornák megépítése, ráadásul a munkák költségeit is inkább a nagybirtokok tudták vállalni. Amúgy Széchenyi szemei előtt egykor az ármentesítést betetőző öntözéses gazdálkodás kialakulása lebegett, de erre az idő a kiegyezést követően még sokáig nem érett meg. Nem csupán azért, mert teljességgel hiányoztak az erre vonatkozó törvényi feltételek, hanem azért is, mert az öntözés egy merőben más gazdálkodási kultúrát igényel, mint amilyent az akkori hazai viszonyok között gazdálkodók megszoktak. A talajjavítás, az ármentesítéssel nyert földek termőerejének okszerű kihasználása a XIX. század utolsó másfél évtizedében vette kezdetét, s tette meg első lépéseit. Az egymást követő árvizek után az 1860-as évek első felében az évszázad aszálykatasztrófája sújtotta az Alföldet. Sokan az aszály kialakulását is a vízimunkáknak tulajdonították, mondván, hogy az egykori nagy kiterjedt vízfelületek párolgásának hiánya okozza a rendkívüli szárazságot. Ezt a vélekedést ugyan a kortárs tudósok hamarosan megcáfolták, de a vízszabályozások iránti általános bizalmatlanság új erőre kapott, amikor az 1879-ben levonuló tiszai árvíz Szeged városát hullámsírba döntötte. Az országos felháborodás Tisza Kálmán kormányát nemcsak az addigi vízimunkák, hanem az állami és társulati műszaki szolgálat helyének és helyzetének, valamint a vízügyek törvényi szabályozásának gyökeres felülvizsgálatára késztette. A kormányzat által felkért külföldi szakértők nem csupán a Ti- sza-szabályozásról, hanem más akkor éppen folyamatban lévő nagyobb vízimunkákról is véleményt adtak. Az al-dunai Vaskapu-szabályozás kivihetősége, valamint a budapesti Duna- rendezésének kérdésében véleményük megegyezett a hazai mérnökök álláspontjával. Viszont a Tisza dolgában az addig követett műszaki elvet helyesnek ítélték, de a végrehajtás módját erős kritikával illették. A töltések méreteit nem tartották elégségesnek; szerintük a vízszabályozás költségeit a kormányzati
