Fejér László: A vízitársulatok 200 éve (Vízgazdálkodási Társulatok Országos Szövetsége, Budapest, 2010)
A szegedi árvíz és a vízjogi törvény megszületése
és társulati tényezők alábecsülték; a vízügyek terén működő személyzet létszámát elégtelennek ítélték a munkákhoz viszonyítva; hiányolták a szükséges vízrajzi adatok gyűjtését, de a törvényi szabályozást sem tartották megfelelőnek, és szóvá tették a munkák végrehajtásához szükséges hitelek csekélységét. Mindezek pótlására lázas tevékenység indult meg az 1880- as években. Tehát, ahogy az 1838-as, de még inkább az 1876-os pesti árvizek siettették a fővárosi Duna-szakasz szabályozását, ugyanúgy serkentőleg hatott a szegedi árvíz a Tisza-szabályozás körül kialakult anomáliák megszüntetésére. Nem árt azonban azt sem figyelmen kívül hagyni, hogy általában egy-egy árvízi katasztrófa a pótolhatatlan emberi életek és értékek tragikumán túl valami új születéséhez is hozzájárulhat. így volt ez Szeged esetében is, amikor az árvíz egy elavult városszerkezetet rombolt le és az újjáépítéssel lehetőséget adott a korszerű város kialakítására. A kormányzatot tehát a szegedi árvizet követő közfelháborodás kizökkentette addigi komótos törvény-előkészítési tempójából, és a már korábban is fontolgatott társulati törvénymódosítást viharos gyorsasággal még a nyár elején elfogadtatta a parlamenttel. Az 1879:XXXIV. törvény számos tekintetben állami kötőféket rakott a társulatok nyakába. Szigorította a tevékenységükkel kapcsolatos állami ellenőrzést. Eves számadásaik elfogadását, kölcsönfelvételi szándékukat például miniszteri jóváhagyáshoz ill. engedélyezéshez kötötték. Az ún. „magánöblözetek" (azaz az egy birtokos tulajdonát képező egy egész ártér) védelmére tervezett vízimunkák végrehajtása is engedélykötelessé vált. Az árvédelmi létesítményeik fenntartásának ellenőrzésére ettől kezdve a folyammérnökség, vagy ennek hiányában az államépítészeti hivatal kapott felhatalmazást. Hosszasan lehet még sorolni mindazokat a megkötéseket, amelyeket már az 1871-es társulati törvényben is érvényesíteni kellett volna. Ami a hazai lakosság és településeinek vízellátását illeti, az összkép - mai szemmel - eléggé kiábrándító volt. Csak kevés város rendelkezett vezetékes vízzel, de ezeknél is - a vízbeszerzés módjától függően - igen változó minőségű víz került a ku- takba. A használt víz elvezetése, azaz a csatornázás még a gazdagabb településeken is csak kezdetleges módon történt meg. Jóllehet nemzetközi viszonylatban egyre több tudományosan megalapozott vélemény született arról - az egyébként eléggé közkeletű tapasztalatról, - hogy összefüggés van az ivóvíz, a csatornázás és a járványok között, az ország közegészségügyi állapota alacsony szinten állt a szegényes városnegyedekben csakúgy, mint a vidéki, s főleg alföldi falvakban. A hazai vízgazdálkodás - bár akkor ezt a kifejezést mai értelmében még nem használták - fejlődésének gátját egyre több szakember és kormányzati tényező abban látta, hogy hiányzik a vizek dolgát érintően az átfogó jogi szabályozás. Amikor tehát az uralkodó 1884. évi trónbeszédében ígéretet tett a megfelelő törvény előkészítésére és elfogadására, a legjobb köz- igazgatási és vízügyi szakértők láttak munkához. Az 1879. március 12-iki szegedi töltésszakadás színhelyén emelt emlékmű
