Fejér László: A vízitársulatok 200 éve (Vízgazdálkodási Társulatok Országos Szövetsége, Budapest, 2010)
A rendszerváltás és a társulati mozgalom megújulása
A rendszerváltás és a társulati mozgalom megújulása A hazai vízgazdálkodás fejlődésének történetében ellentmondásos és bonyolult korszakot zárt le az 1990-ben végbement rendszerváltás. Általánosan is elmondható, hogy az első szabadon választott kormány - csakúgy, mint egykor a kiegyezés kormányzata - a törvényhozással együtt az új gazdasági és politikai rendszer törvényi alapjainak megteremtésével, a rendszerváltás visszafordíthatatlansága jogi alapjainak kimunkálásával foglalkozott talán a legtöbbet. Az általános gazdasági válság, az állami eladósodás következményeinek kezelése, a beruházások minimalizálása, s nem utolsó sorban a vízügyi szervezettel kapcsolatos általános bizalmatlanság a jövővel kapcsolatosan számos kérdést hagyott nyitva. Politikai megfontolások mentén ismét külön tárcafelügyelet alá került a vízgazdálkodás és a környezetvédelem, azaz a vizek mennyiségi és minőségi felügyelete kormányzati szinten elvált egymástól. Az 1990-ben újonnan létrehozott „infrastruktúra minisztérium"-mal (KHVM) a kormányzat egy több mint évszázaddal korábbi hagyományhoz nyúlt vissza, amikor a közlekedésügy mellé rendelte a vízgazdálkodás állami feladatait. Jelentős változás volt az is, hogy a vízügyi területi igazgatási szervek építői-kivitelezői kapacitását felszámolták, a nagy állami tervező-építő-beruházó vállalatokat privatizálták. A víziközművek terén igen lényeges eredménynek volt tekinthető az a tény, hogy 1996-ra lényegében befejeződött az ország ivóvízellátásának „mennyiségi" programja, amiben elsődleges szerepe volt a vízműtársulatoknak, valamint annak az utóbbi ténynek, hogy az 1990. évi önkormányzati törvény a lakosság egészséges ivóvízzel történő ellátását az önkormányzatok kötelező feladatává tette. Ez azt is jelentette, hogy a települések víziközművei feletti rendelkezés joga átkerült az ön- kormányzatok kezébe. Ez a lépés a regionális vízgazdálkodási vállalatok, valamint a megyei víz- és csatornamű vállalatok némelyikénél bomlást eredményezett, s gombamód szaporodtak a helyi érdekeltségű víziközmű szolgáltató vállalkozások. A folyamat azóta megállt, s a jövő dönti el, hogy az új vállalkozások közül melyik tud életben maradni a piaci viszonyok között. Egy biztos, a vízmű vállalatok ma már nem kapacitásaik bővítésére törekszenek, hanem azok kihasználási hatásfokát szeretnék javítani. Sajnos a társulati úton az 1960-1970-es években megépített vízművek idővel korszerűsítésre szorulnak, s számos esetben hálózati keresztmetszeti, üzemelés-biztonsági gondokkal terheltek. A helyi vízművek figyelme napjainkban elsősorban a szolgáltatott víz minőségére és árának ésszerű megállapítására irányul. Miközben az 5000 lakosnál nagyobb települések csatornázása, a „közmű-olló" mérséklése - állami támogatással - gyors ütemben halad előre, addig gondot jelent a kisebb települések felzárkóztatása, mert az alacsony támogatási arányok, a lakosok és a helyi önkormányzatok anyagi teherbíró képességének határai a szükséges beruházások fedezetének megteremtését, társulatok alakítását nehezítik. A hagyományos társulatszervezési formák lassan egyre inkább a lakás-takarékpénztári konstrukcióval jönnek létre a sok nehézséggel terhelt víziközmű társulatok. A vízitársulatok tekintetében komoly megrázkódtatásokat hozott a rendszerváltozás. A szinte kötelező „korszerűsítést" már az első években végrehajtották a létszám leépítésével, de munkaszervezetük dolgozói sem vagyonjegyek útján, sem más módon nem juthattak hozzá ahhoz, amit évek hosszú során „összehoztak". Miközben az új világban megpróbálták tevékenységüket összehangolni, rövidesen kiderült, hogy valójában nem egy, hanem négy tárcához tartoztak (KHVM, FM, KTM, BM), tehát nem lehetett egy tárca alá besorolni és mereven irányítani őket. Ennek ellenére közel egy évtizeden keresztül a tárcák álláspontja az volt, hogy „szükségük van a társulatokra, de pénzük nincs!" Ahogy majd fél évszázaddal korábban a nagybirtokokat felszámoló földreform, úgy most a termelőszövetkezetek nagy részének végét jelentő kárpótlási folyamat, valamint az állami 188
