Fejér László: A vízitársulatok 200 éve (Vízgazdálkodási Társulatok Országos Szövetsége, Budapest, 2010)
Az előzmények és az 1807. évi XVII. tc. megszületése
egyik, másikba pedig a másik birtokosnak vagy falunak áll szolgálatára. Ha mindjárt valaki azoknak végét más földjéhez erősíti, a mit a törvény meg is enged (csakhogy az ilyen töltés a másik félnek nyilvánvaló kárt ne okozzon) ezáltal mégsem bitorolja sem a folyót, sem a másiknak földét, hanem ez az ő igazi uráé marad." A gondolatmenetből az is következik, hogy a vizek dolgába a kár elhárítása érdekében, vagy haszon- vételi céllal csak úgy lehet beavatkozni, hogy abból másnak kára ne legyen. Ez az alapelv a vízitársulati mozgalmat története során végigkísérte. Ha károkozás nélkül nem lehetett valamely vízimunkát véghezvinni, akkor az okozott kárt a károsultnak meg kellett téríteni. Egy védtöltés a társulatok előtti időkből A Tiszántúl első jelentős ármentesítési munkája az akkori Heves- és Külső-Szolnok vármegyék tiszai bal parti részén - a mai Mirhó-gyolcsi öblözetet a Tiszától elzáró - Mirhó-gát 1754. évi első megépítése volt. A „híres-hirhedt" Mirhó-fok közel egy kilométer szélességű medrén a Tisza vizét csapolta meg az áradások alkalmával, s előbb egy Kunhegyeshez közel eső mocsarat, majd tovább egy kiterjedt láp- és mocsárvilágot, a Nagy-Sárrétet táplálta lassan áramló vízzel, melyet végül a Mirhó-torok vezetett a Hortobágy- Berettyó medrébe. A fokok, tavak és a lápos-mocsa- ras mélyedések egymással szoros kapcsolatban álló vízi rendszert alkottak. A Tisza megismétlődő áradásai tartották működésben ezt a kusza hálózatot, a rét- és legelőöntözésnek ezt a természetes módját. A XVIII. század közepén az egymást követő nagy árvizek gazdasági következményeként az érdekelt nagykunsági városok és falvak közös munkával elgátolták a határföldjeiket elárasztó Mirhó-fokot. A Mirhó-gát utóélete A gát nem sokáig tudott ellenállni a tiszai árvizeknek, így az 1760-as években újjá kellett építeni. 1767-ben a Tisza-szabályozás későbbi királyi biztosa, br. Orczy Lőrinc (1718-1789) taskonyi földbirtokos tovább erősítette a gátat. Orczy neve talán az irodalomtörténetből jobban ismert, hiszen a Mária Terézia uralkodásának idején megszülető nemesi költészet egyik kiválósága volt. Az érdekek eltérő voltára utal az is, hogy 1776- ban elbontották a gátat, s csak 1787-ben építtette újjá a „Hatkunság'' (Kisújszállás, Karcag, Túrkeve, Kunmadaras, Kunszentmárton és Kunhegyes). A Mirhó-gát megépítésének fő mozgatói a nagykunsági birtokosok voltak, akikhez a környék érintett községei is csatlakoztak. A gáttal hatalmas területek váltak szabaddá részben a szántóföldi művelés, részben pedig a legeltető állattartás számára. Ez utóbbi igen nagy jelentőséggel bírt, mivel a korábbi vízjárta szűk határok már nem voltak elégségesek a nagyszámú állatállomány tartására, s komoly pénzeket kellett a más vidékeken bérelt legelőkért fizetni. Mindez igen nagy összegeket lekötve egy idő után már gátolta a mezővárosok gazdasági fejlődését. A közel 1400 m hosszú, 4 m magas és 40 m talpszélességű gát egészen 1876-ig védte a tiszai árhullámok ellen a mintegy 500 km2 kiterjedésű ármentesített területet. Amikor fennállásának 200. évfordulóján, 1987. október 9-10-én Kisújszálláson emlékülést tartottak, a résztvevők dr. Tóth Albert főiskolai tanár vezetésével ellátogattak a ma már csak úttöltésként használt gáthoz és ott egy emlékkövet állítottak. A Mirhó-gát jubileumi emlékplakettje 1762. Fritsch András Erik kamarai mérnök térképe alapján elkészült a Rába vidék első szabályozási terve. Ebben szó volt a meder kitisztításáról, az elmocsarasodást okozó malmok igazításáról, egyes hidak szabályozásáról, a folyó győri torkolatának kimélyítéséről, s a szerző számolt a Hanság kiszárításának lehetőségével is. 1763. A Sárvíz mellékének lakói máraz 1740-es évektől kezdve sürgették a vidék elmocsarasodásában nagy szerepet játszó malomgátak lerontását - amelyet később a törvény is megengedett nekik - s a kül- és belvizek csatornákkal történő levezetését. így aztán 1763-ban az érintett négy vármegye (Veszprém, Fejér, Somogy és Tolna) megbízta Böhm Ferencet a szabályozás feladatainak megtervezésével. 1764. május 5. I. Mária Terézia királynő a Haditanács előterjesztését elfogadva elrendelte a monarchia országainak katonai felmérését. Az előzetes felkészülés után 1776-ban Máramaros vármegyében kezdték el a helyszíni felméréseket. Tekintettel arra, hogy a munkák javarészt II. József uralkodása alatt folytak és csak 1784-85-ben fejeződtek be, az eredmények a szakirodalomban a,,//. József-féle katonai felvétel" néven ismeretesek. A közel egy évszázadon keresztül titkosan kezelt anyag Magyarországot 963, Erdélyt 280, a Bánságot pedig 208 térképlapon dolgozta fel. 1765. * Sátor [Saátor] Dániel (?) vízépítő mérnök. 1805-ben a Bega-szabályozás igazgató mérnöke, s az ő terveit is alapul véve épült ki a Bega Temesvár alatti csatorna- rendszere. Jelentős szerepet vállalt az 1810-ben megalakult első hazai vízszabályozó szövetkezés, a Sárvízi Társulat létrejöttében. (+ ? 1817.) 1767. Böhm Ferenc „Mappa stagnum sic dictum Sárvíz... [A Sárvíz nevű mocsár térképe]" című térképének elkészítésével befejezte a Sárvíz mocsarainak és vízvidékeinek felmérését és közreadta a Sárvíz Várpalota és Cece közötti szabályozásának tervét. Böhm tervének elkészítésekor a „vízfélreszorítás" elvét alkalmazva a lecsapoló csatornával párhuzamosan vezetett másik csatornára telepítette volna az elmocsarasodást okozó malmokat. A terv végrehajtása még abban az évben megkezdődött, de a pénzhiány, az értetlenség (a malombirtokosok ellenállása) miatt többször megszakadt, s 1784-től befejezetlenül maradt. Elképzeléseit közel fél évszázad múltán Beszédes József hajtotta végre a Sárvíz-csatorna és a Malom-csatorna megépítésével. 1762-1767 17
