Fejér László: A vízitársulatok 200 éve (Vízgazdálkodási Társulatok Országos Szövetsége, Budapest, 2010)
A társulatok megújult feladatai a szocialista korszakban
Közel két évtizedes fejlesztés eredményeképpen az 1970-es évtized közepére a lakossági vezetékes vízellátás 22 %-ról 55 %-ra emelkedett. A növekvő igények kielégítésére az ország politikai vezetése az állami és tanácsi apparátus ennek az arányszámnak jelentős emelését tűzte ki célul. A nyolcvanas évek végére a vízügyi beruházások közel háromnegyedét a víziközművesítés érdekében használták fel. Azonban a nagyarányú fejlesztésnek idővel az árnyoldalai is kiütköztek, elég itt utalni a „közmű-olló", azaz a vízellátottság és a csatornázottság arányának növekvő eltérésére. sításával jelentős helyi anyagi erő keletkezett, ami szintén a vízművesítés fedezetéül is szolgált. A kezdeti tapasztalatok azt mutatták, hogy ez a társulati szervezeti forma bevált, s ennek segítségével a községek törpevízművek útján történő ivóvíz- ellátása, majd a lakások vezetékes vízellátása jelentős fordulóponthoz érkezett. Persze ezen a területen is fokozatos volt a fejlődés. Az első társulatok csak kis területek ellátását vállalták, például egy-egy településrész vízellátására alakultak. Az 1960-as években azonban sorra alakultak olyan vízmű társulatok, amelyek az érintett települések egészének kívánták vízellátási gondjait megoldani. A víziközmű társulatok szervezésével a községek vízművesítéVédekezés a Berettyó mentén 1966-ban se tervszerűvé vált. Különösen nagy gondosság és szervezettség jellemezte az egykori makói járás községeinek vízellátási fejlesztését. Az országban elsőként itt építették ki valamennyi községben a közműves vízellátást. Makó városában is társulati úton épült meg a korszerű vízmű. Azt is tudni kell azonban, hogy a víziközmű társulatok saját kivitelezésben vízmű-építéssel nem foglalkoztak. Általában a megyei víz- és csatornamű vállalatok végezték a munkákat, amelyeket megépítésük után átvettek a társulatoktól saját működtetésre. A városi és a vidéki lakosság életszínvonala között nem kevés feszültséget okozott, hogy míg az állam a városokban élők vízellátási gondjainak megoldását magára vállalta, addig a községi lakosság e téren jelentős anyagi teher vállalására kényszerült. Ugyanakkor a vízdíjakon lévő jelentős állami támogatás nem ösztönzött kellőképpen a vízzel való takarékosságra. A szolgáltatás díjait eltérően állapították meg a lakosság, valamint a vállalatok esetében. Csak az utóbbiak vízdíjai tartalmazták a valós ráfordításokat.
